Új bejegyzés Frissítés

2006.02.24. 19:41

Endrey Antal - Judeo-krisztianizmus vagy magyar kereszténység   Országunk és az egész Kárpát–medence több mint négy évtizedes, két teljes nemzedéket felölelő tudatos elistentelenítése után, mikor a magyarság, különösen az ötven éven aluliak többségének és nemzetünknek, mint közösségnek újbóli megkeresztelkedésére készülünk, fel kell vetnünk a kérdést: milyen úton kell eljutnunk Jézus Krisztus hitéhez? Milyen úton kell ezt a nemzetet Hozzá vezetnünk, hogy igazán megértse és őszintén magáévá tehesse az Ő tanítását? És hogy erre megtaláljuk a választ, meg kell vizsgálnunk, hogy milyen úton jutottak Hozzá pogánynak mondott őseink? Alá kellett–e merülniük Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéhez, hogy onnan följebb tudjanak lépni a mennyei Atyához. Akit Jézus Krisztus kinyilatkoztatásában ismert meg az emberiség, vagy Atilla, Álmos és Árpád Istenétől, a maguk magyar útján vezette őket oda Géza nagyfejedelem és fia, István, az első keresztény magyar király? Mert ahhoz, hogy ez a nemzet Jézus Krisztus hitét öntudatosan vallva léphessen be a harmadik évezredbe és tartós alapokra építhesse fel az új szentistváni Magyarországot, erre a kérdésre választ kell találnunk. Csak így lehetünk biztosak abban, hogy az út, melyen a jövőbe indulunk, nem útvesztőbe torkollik, hanem Istenhez és nemzetünk boldogulásához vezet. A MAGYAR ŐSVALLÁS Sokan gondolkoztak már azon, hogy miért nem maradtak fenn a pogány magyar istennevek? Valamennyi ókori nép, sőt a körülöttünk élő germánok és szlávok pogány istenségeiről tudunk. Mi lett a magyar panteonnal? Annyira kiirtotta volna Szent István túlbuzgó nyugatosítása pogány isteneink emlékezetét, hogy már egynek sem ismerjük a nevét? Miért nem tudunk az ősi magyar istenekről? A válasz egyszerű: azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarság ősei egyistenhitűek voltak. Erről számos hiteles forrás tanúskodik. Teofülaktosz Szimokatta bizánci történész 570 körül írt Históriájában így mutatja be őseink vallását: “A turkok (a bizánci írók így nevezték a magyarokat) szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.” Megerősítik ezt a legrégibb magyar krónikák is, melyeket törzsökös magyar családokból származó, magas rangú papok olyan időkben írtak, amikor még a magyarságnak emlékezete kellett, hogy legyen a kereszténység felvételét megelőző állapotokról. Anonymus Gesta Hungarorumában így ír Árpád vezérről a Zalán bolgár fejedelem elleni sorsdöntő ütközet reggelén: “Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, azután könnyhullatva imádkozott Istenhez.” A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János Krónikája, melyeknek idevágó részei egy közös szent László korabeli forrásból származó, szószerinti átvételek, egybehangzóan így adják elő a honfoglalás megkezdését: “Árpád népe között megtöltötte ivókürtjét a Duna vizéből (amit Kusid hozott neki előzetes szemléje után), és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavainak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten! – háromszor egymásután. Innen eredt ez a szokás, és meg is maradt mindmáig a magyaroknál.” Mindezek alapján már Cornides Dániel, a pesti egyetemen a diplomatika és heraldika tanára, megállapította a göttingeni akadémián 1785–ben felolvasott Commentatio de religione veterum Hungarorum (Értekezés a régi magyarok vallásáról) című székfoglaló előadásában, hogy őseink egyistenhitűek voltak, és a tűz tiszteletét illetően, melyet arab szerzők is említenek, igen helyesen hozzáfűzi, hogy “nem a házban égő tüzet tartották a magyarok, és hasonlóan a perzsák is, a legfőbb istenség jelképének, hanem az égi örök tüzet, vagyis a Napot, amely mindeneket melegít és fényének sugarával a halandókat élteti.” Arra nézve, hogy Árpád vezér és magyarjai egy igaz Isten–hitéről szóló középkori krónikáink jelentései hitelesek és nem kései kegyes keresztény interpoláció eredményei, maga Isten szavunk szolgál a legbiztosabb, cáfolhatatlan bizonyítékul. Korunk legtekintélyesebb sumerológusa. P. Anton Deimel vatikáni professzor megállapítása szerint a sumér ISTIN, ISTEN szó jelentése “egy, egyetlen” (eins, einzig): A. Deimel, Sumerisch–Akkadisches Glossar, Roma, 1934, 139. Old.; Sumerisches Lexikon, 1927–37. A kérdést legbehatóbban tanulmányozó hazai kutatónk, Zakar András ehhez hozzáfűzi: “Az “Isten” szó jelentése tehát: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérban számnévként.” (Dr. Zakar András, A sumér hitvilág és a Biblia, 2. Kiadás, 1973.) Itt mindjárt megjegyezzük, ellenvetéseket megelőzendő, hogy a suméroknak több istenségük is volt, ezek nevei jól ismertek. Amint azonban a magyarság eredetéről szóló munkáimban (Sons of Nimrod, Hawthorn Press, Melbourne, 1975, A magyarság eredete, Magyar Intézet, Melbourne, 1982) részletesen kifejtettem, a magyarság ősei a Kr.e. negyedik évezred elejétől fogva és valószínűleg már egy évezreddel korábban is a mezopotámiai térségben, a Tigris folyó és a Zagrosz–hegység között fekvő, Szubir–ki vagy Szubartu néven ismert területen éltek, tehát már jelen voltak, mikor a sumérok Kr. e. 3500 körül oda megérkeztek. Teljesen elképzelhető, hogy noha nyelvünk és ősi kultúránk rendkívül erős és hosszantartó sumér hatásról tanúskodik (a sumérok egyébként is mind etnikailag, mind nyelvileg közeli rokonaink voltak), a magyarság ennek ellenére megőrzött egy sokkal régibb és tisztább Isten–fogalmat, melyet romlatlanul megtartott hosszú vándorlásai során és magával hozott a Kárpát–medencébe. Ennek bizonyítékát és Isten szavunknak az “egy, egyetlen” jelentésű (talán éppen az előmagyaroktól átvett) sumér Istin, Isten szóhoz való közvetlen kapcsolódását pedig egyház (eredetileg “templom” jelentésű) szavunkban találjuk meg. Azt, hogy ház szavunk nem a német Haus (ház) szóból származó kölcsönzés, hanem egy hatalmas területen elterjedt, rendkívül régi ősnyelvből megőrzött kultúrszó, nyelvészeink már régen megállapították. Sokat töprengtek azonban egyház szavunk első tagjának eredetén és jelentésén. A sumér Istin, Isten szó jelentésének megfejtése után az egyház szavunkban szerepelő egy jelentését illetően semmi kétségünk nem lehet: azt jelenti, amit mond, az Egy, az egyetlen Isten házát. Tanúskodnak erről helyneveink is, melyekben a ház szó kivétel nélkül birtokos esetben fordul elő: Félegyháza, Kétegyháza, Égegyháza, Dunaegyháza. Vagyis: az Egy háza, melyet a magyar nép ma is Isten házának nevez. “Pogánynak” mondott őseink tiszta egyistenhitéről tanúskodnak a kereszténység felvételét, szövegük és dallamuk által egyaránt igazoltan, több évszázaddal – ha nem évezreddel – megelőző regős énekeink, melyek ismételten visszatérő refrénje: Haj regő–rejtem, azt is megadhatja a nagy Úristen. Ugyanezt bizonyítják magasabb – mondhatnánk: ideológiai – szinten az Isten kardja és Isten ostora jól ismert “pogány kori” fogalmaink. Ha ugyanis lett volna valami többistenhit őseink körében, akkor ezekben a kifejezésekben nyilvánvalóan a hadisten neve szerepelt volna, és azt, már csak a kalandozó magyar seregek által okozott rémület folytán is, a környező országok jámbor szerzetesei és saját középkori krónikásaink is egészen biztosan megörökítették volna. Ennek azonban nyomát sem találjuk. Az említett két kifejezés viszont fényt vet az őseink által imádott egy igaz Isten jellemzőire. Az Isten, akit a magyarok ősidők óta imádtak, a világ ura volt. Az uralkodó hatalma és földi megbízatása tőle származott. Ez a felfogás a birodalomalkotó lovas népek körében egyöntetű volt. A hunok és a magyarok királyai (a rendkívül ősi fejedelem címmel illetett magyar uralkodók is “királyok” voltak, csak másként nevezték őket) épp úgy “Isten kegyelméből” (Dei gratia) uralkodtak, mint később a keresztény királyok. Istentől kapott feladatuk a népek rendbe szedése volt. Ez kitűnik a belső–ázsiai türkök Kr. u. 720 és 740 közt felállított orkhoni emlékoszlopain olvasható feliratokból, de erre utal az Atilla hun királynak még életében adott “világ kalapácsa” (malleus orbi) cím is. A birodalomalkotó lovas népek ugyanis úgy képzelték el a teremtő Istent, a Világ Urát, mint egy nagy kovácsot, aki pörölyének hatalmas csapásaival alakítja az emberiséget, “egybekovácsolja” a szétszórt népeket. Ez a pöröly az égtől kiválasztott uralkodó, aki Istentől megbízatásának szemmel látható jelét is nyeri. Ez a jel volt a mondáinkban szerepelő Isten kardja, melyet Atilla kapott a népek egybeforrasztásának eszközéül. Ilyen “Isten kardja” a honfoglaló Árpádnak is volt, mely utódai körében apáról fiúra szállt, mindaddig, amíg jelentősége a kereszténység felvétele után el nem halványult. Középkori krónikáink egybehangzóan megírják, hogy mikor a fiatal István fejedelem atyja halála után Koppány ellen indult, “először a Garam mellett (azaz Esztergomban) övezték fel a karddal”. Ez a karddal való felövezés egészen biztosan ősi magyar fejedelemavató szertartás volt, ugyanis korabeli német évkönyvek arról tudósítanak bennünket, hogy Istvánt nyugati szokás szerint már akkor lovaggá avatták, amikor Gizellával Scheyernben megesküdött. A Garam melletti ünnepélyes felövezés tehát az uralkodó legfőbb hadvezéri tisztének megerősítéséhez volt szükséges, ősi magyar szokás szerint. Azt; hogy ez így volt, tanúsítja a krónikáinkból “korona és kard” néven ismert jelenet is, mikor is fia, a már ötéves korában megkoronázott Salamon utódlási jogáért aggódó, súlyos beteg I. Endre maga elé hozatta “az ország koronáját” (vagyis a Szent Koronát) és “egy kardot”, és így szólt odakéretett Béla öccséhez: “Ha az országot akarod, vedd a koronát, ha a vezérséget, válaszd a kardot”. A Bélának mutatott kard tehát szimbolikus jelentőségű volt még a keresztény királyság első századában is. Német évkönyvek arról is beszámolnak, hogy Salamon király anyja, hálából, hogy fiát a trónra segítette, a német császárnak ajándékozott “egy kardot, amely egykor Atilláé volt”. Nyilván nem Atilla kardjáról volt szó, hanem az ősi magyar vezéri kardról, amely csaknem egészen biztosan Árpád fejedelem idejéből származott s mellyel annak idején a fiatal István fejedelmet is ünnepélyesen felövezték. (Ez a kard ma is látható a bécsi Burgban, a Weltliche Schatzkammer nevű kincseskamrában őrzött német császári koronázási ékszerek között, ahol “Nagy Károly kardja” néven szerepel.) Hasonló szakrális jelentősége volt az “Isten ostora” (flagellum Dei) fogalmának is, melyet Atilla után honfoglaló őseink örököltek. Ez utóbbi esetben azonban már az egész nemzet részesült ebben a mennyei megbízatásban. Kitűnik ez már Szent István 1077 körül írt Nagyobbik Legendájának bevezetéséből, mely úgy mutatja be “a Pannónia földjén lakó magyarokat”, mint “akiket az örökkévalóság titkos terve korábban természetes lakóhelyükről napnyugati részekre rendelt a keresztények eltévelyedéseinek megbosszulására”. Lehel kürtjének történetében ez az isteni küldetés már nemzeti étosszá magasodik. A Képes Krónika így adja ezt elő: “Elfogták ezen a helyen (a Lech mezején) Lehelt és Bulcsút, a jeles vezéreket, s a császár színe elé vezették őket. Megkérdezte a császár, miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez. Felelték: Mi a magasságbeli Isten bosszúja vagyunk, ő küldött minket rátok ostorul; ha abbahagyjuk üldözésteket, akkor elfogtok és megöltök bennünket. Mondotta a császár: Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyent akartok! Szólott erre Lehel: “Adjátok ide kürtömet! Hadd fújjam meg előbb, aztán felelek.” Odaadták kürtjét, s amikor nekikészült a kürtfúvásnak, a császár közelébe lépett, s állítólag oly erővel vágta homlokon a császárt, hogy a kürt eltörött, a császár pedig belehalt ebbe az egyetlen ütésbe. Mondotta neki Lehel: “Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!” Azt hiszik ugyanis a szittyák, hogy akiket életükben megöltek, a másvilágon nekik szolgálnak.” Fontos megjegyeznünk, hogy ezt a mondát, amely a valóságban soha meg nem történt, de igen fontos pogány kori hiedelmeket és hagyományokat tartalmaz, előkelő honfoglaló családokból származó, magas rangú keresztény papok jegyezték fel, és még Nagy Lajos korában is (amikor a Képes Krónika készült), olyan hitele volt, hogy a király hivatalos udvari krónikájába foglalták. Szorosan összefügg ezzel az egy igaz Istentől nyert küldetés–tudattal, hogy mikor István király halála után felkelés tört ki az országban Velencés Péter zsarnoki uralma ellen, az idegen betolakodók túlkapásai miatt a pogány hitre és szokásokra visszatért lázadók “Isten parancsolatára és igéjére” (edictum et verbum Dei) hivatkozva rendelték el a hazahívott Árpád–hercegek nevében, hogy “öljék meg a püspököket és a papokat, üssék le a dézsmaszedőket, kövessék újból a pogány hagyományokat, s vesszen Péter emlékezete is németjeivel meg olaszaival együtt mindörökké”. A nemzeti sír szélére taszított magyarság tehát “pogányságában” is Istenben bizakodott, és ez az Isten ugyanaz volt számára, mint a keresztények Istene; nem Istennel volt baja, hanem azokkal, akik istentelenül bántak vele és vesztére törtek. A XI. században kitört két pogány lázadás tehát tulajdonképpen szintén az Istentől kapott ostorozási megbízatás jegyében történt, csak ez alkalommal az országon belül, a nemzet megmentése érdekében. A népek ostorozása ugyanis eredetileg ugyanazt a célt szolgálta, mint az Isten karjával véghezvitt hódítások: a földi világ rendbe szedését az égi hatalmak akarata szerint. A “keresztények” (vagyis az európai népek) bűneikért való megbüntetése már a nyugati papok belemagyarázása volt, melyet a magyarok szívesen átvettek, különösen miután maguk is keresztény hitre tértek; az Isten megbízásából végrehajtott ostorozás azonban eredetileg a népek terelése volt, a hatalmas méneseiket és gulyáikat karikásaik pattintásával hajtó lovas népek szokása szerint. Hogy az ostorozásnak ez a rendbe szedés és rendfenntartás az igazi rendeltetése, az már Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez 1015 táját írt Intelmeiből kitűnik, ahol a szent király elítélőleg említi Salamon zsidó király fiát, aki “félrevetve apja békéltető szavait, gőgjében pöffeszkedve kardcsapásokkal fenyegette a népet apja ostorsuhintásai helyett.” Őseink Istentől kapott rendbe szedő és rendfenntartó küldetésüket rendkívül komolyan vették. Anonymus kihangsúlyozza Gesta Hungarorumában, az első fennmaradt összefüggő magyar történelmi munkában, hogy a honfoglaló magyarság Árpád fejedelem vezérletével 895 őszén azért lépett át a Kárpátok hágóin, hogy ősi örökségét ismét birtokába vegye és itt Atilla király országát helyreállítsa. Az összes középkori magyar krónikák, melyeket mind magas rangú papok, országunk legtanultabb emberei írtak, Atillát magyar királynak nevezik és kiemelik, hogy a honfoglalás a magyarok második bejövetele volt. A nagy hun királytól örökölt küldetés tehát a kereszténység felvétele után is elevenen élt a magyarság tudatában, és ezt a küldetést őseink hét évszázadon keresztül igen eredményesen meg is valósították. A Kárpát–medencét és a környező térséget is felölelő középkori magyar birodalom tehát az egy igaz Istentől nyert megbízatás eredményeként jött létre és állt fent. Ez az alapvető meggyőződés egyenes vonalban húzódik végig egész történelmünkön a honfoglalástól a mohácsi vérmezőig, és a nagy nemzeti bukás után is újra meg újra ez vezérelte a magyarságot nagy függetlenségi küzdelmeiben, míg az 1945–ben ránk terpeszkedő bolsevista terroruralom meg nem kísérelte annak a magyar lelkekből való kiirtását. A kereszténység felvétele tehát nem okozott törést ebben az Istentől kapott feladatban, sőt megszentelte és megerősítette azt. A magyar királyokat Európa valamennyi királyánál egy fokkal magasabbra emelő apostoli királyi cím, melynek szimbóluma a kettős kereszt volt, az ország függetlenségét és szuverenitását megtestesítő, kezdettől fogva közjogi fontosságú “ország koronája” szentsége, melyben maga az ország is részesült, és a Jézus Krisztus édesanyjával azonosult Boldogasszony különleges pártfogása – melynek jelentőségére rövidesen kitérünk – mind ennek az isteni küldetésnek a keresztény egyház által hivatalosan is elismert megerősítői voltak. Ezért van az, hogy Anonymus – aki nem volt akárki, mert fiatal korában a párizsi egyetemen tanult és gesztájából kitűnően előkelő honfoglaló nemzetség sarja volt – az Emese álma néven ismert monda részletes ecsetelésével habozás nélkül isteni eredetűnek mondja Álmost, aki “pogány létére elnyerte a Szentlélek ajándékát”, és Árpád vezér győzelmi sorozatát is mind “Isten segítségének”, vagyis ugyanannak az Istennek tulajdonítja, Akit ő mint keresztény pap mindennapi imádságaiban tisztelt. Anonymus tehát, éppúgy mint Kézai és az összes többi krónikásaink, semmi különbséget nem látott “pogány” ősei és a keresztények Istene között. Isten ugyanaz volt, mint évszázadokkal, sőt évezredekkel a honfoglalás előtt; a magyarság a kereszténység felvétele által nem Istent váltott, hanem csupán közelebbi, igazabb megismerésére jutott az Örökkévalónak.   Endrey Antal - Judeo-krisztianizmus vagy magyar kereszténység   Őseinknek az egy igaz Istenben való hitét és Vele való különleges kapcsolatát bizonyítja a “magyarok Istene” kifejezés is, mely már doktrinális okokból sem tekinthető keresztény eredetűnek. Ez a fogalom tehát egészen biztosan éppen olyan ősi, mint a magyarság Isten–képzete maga. Az eddig kifejtetteket megerősítik és egyben fényt vetnek őseink Isten–fogalmára és az általuk ismert Isten jellemzőire Istennel kapcsolatos, a nép nyelvén mai napig fennmaradt mondásaink és kifejezéseink. “Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.” Figyeljük meg, ebben a mondásban egyetlen olyan szó nincs, melyet a magyarság a környező népektől kölcsönzött volna. A névelő hiánya is arra utal, hogy ez egy rendkívül ősi, honfoglalás előtti mondás. (A Halotti beszéd ugyanis még nem ismerte az “a, az” névelőt, ez csak később fejlődött ki az eredetileg mutató “az” szócskából.) “Ember tervez, Isten végez”. Nyelvileg erre is a fenti megállapítás érvényes. Tartalmilag viszont sokat tudunk meg ebből a két tömör mondásból a magyarok Istene tulajdonságairól. Ez az Isten: boldog; könyörületes és jóindulatú, különösen a szegények és elesettek iránt; a mi emberi terveinket vizsgálja és a végső döntést Ő hozza meg sorsunk fölött. Mikor tehát az Isten kardja és Isten ostora kifejezéseket fontolgatjuk, mindig szemünk előtt kell tartanunk a Magyaros Istenének ezeket a kegyes tulajdonságait, melyek “pogány” őseinknek embertársaikkal szemben tanúsított magatartásában is tükröződnek. Mielőtt azonban erre rátérnénk, szólnunk kell még a “pogány” magyar mennyország berendezéséről. Már maga a “mennyország” kifejezés – szintén két rendkívül ősi, még mezopotámiai otthonunkból magunkkal hozott szó összetétele – arra utal, hogy a magyarok Istene nem ült egyedül fent az égben, hiszen országa volt. Ebben az országban voltak más szellemi lények, például tündérek is (és ez is egy rendkívül ősi, mezopotámiai eredetű szó). Ott volt a Boldogasszony, egy szent, a magyarság iránt anyagi szeretettel viseltető égi lény, aki nem volt a szó szoros értelmében istenség – mert hiszen a mi őseink az Egy Istenben hittek –, hanem státusban, a mennyei országban elfoglalt méltóságában Szűz Máriának a katolikus egyházban dogmatikailag megállapított helyzetéhez volt hasonló. Ennek tulajdoníthatjuk, hogy valamennyi ősi Mária–ünnepünk egyházi, tehát hivatalos neve nyelvünkön valamilyen “Boldogasszony”: Nagyboldogasszony, Kisboldogasszony, Gyertyaszentelő Boldogasszony, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Sarlós Boldogasszony, Havas Boldogasszony és így tovább. Jézus Krisztus édesanyjának a Boldogasszonnyal való azonosítása már Szent István életében megtörtént. Erről tanúskodik a Szent Gellért Legenda, melynek első változatát már 1050 körül leírták, tehát még élő szemtanúk vallomása alapján készült. Ez megírja, hogy Gellért püspök Magyarországra való megérkezése után azzal férkőzött a magyarok szívébe, hogy a Nagyboldogasszony napján, augusztus 15–én – a keresztény egyház legnagyobb Mária– ünnepén, ami nálunk egyben a termés betakarításának hagyományos ünnepe is volt – a Székesfehérváron ősi szokás szerint tartott királyi “törvénynapokra” egybegyűlt sokaságnak egy “Napba öltözött asszonyról” beszélt, akiben a jelenlévők azonnal a magyarság mennyei pártfogóját, a Boldogasszonyt ismerték fel. Ez a legenda megjegyzi: “Krisztus Anyja nevét a magyar nép nem mondja ki, hanem csak Nagyasszonynak mondják. Azért István király Magyarországot a Boldogságos Szűz családjának nevezte.” Szent István 1077 táján, Szent László utasítására írt Nagyobbik Legendájában ezeket a sorokat találjuk: “Ez a férfiú hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom és felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az örök szűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete és dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvünkön még e szűz mennybemenetelének ünnepét is (ti. az augusztus 15–én tartott Nagyboldogasszony napját), tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné (régi magyar szóval: Nagyasszony) napjának emlegetik.” Szűz Máriának ezt az ősi Boldogasszony-kultuszra visszavezethető, különösen mély tiszteletét a magyarság legszélesebb köreiben számos egyéb korai forrásunk is megerősíti. Leghitelesebb bizonyítéka azonban István király halálos ágyán tett országfelajánlása, melyet a magyarság azóta is legszentebb hagyományai közt őriz. A magyar halottak lelkei is ebbe a Boldogasszony, tündérek és más égi lények által benépesített mennyei országba szálltak fel. Őseink hittek a lélekben – lélek szavunk szintén mezopotámiai eredetű, azonos a sumér nyelv hasonló jelentésű szavával – és a lélek halhatatlanságában is. Egyedül a mi nyelvünk nevezi a Tejutat Hadak útjának, melyen a holt vitézek lelkei felvágtatnak a mennybe, és onnan olykor vissza is jönnek nemzetünk megsegítésére. Ez a “csillagösvény”, melyről a Székely Himnusz ma is szól, melyen minden csillag egy–egy földi életéből eltávozott magyar vitézt jelent. Őseink magatartása más népekkel szemben Istenhez és az égi hatalmakhoz fűződő bensőséges kapcsolatuk ellenére sem volt kirekesztő. A Magyarok Istenétől kapott rendező, a népeket rendbe szedő küldetésüket nem úgy értelmezték, mintha ez feljogosítaná őket a más népek fölötti hatalmaskodásra. Szervezési elvük nem az alárendelés, hanem a mellérendelés volt, politikai és társadalmi szervezeteikben a különböző nyelvű és fajú emberek között teljes egyenlőség uralkodott. Az ázsiai hun birodalom megalapítója, Mao–tun Kr. e. 176–ban azt írja a kínai császárnak, hogy “hála Isten segítségének, tisztjei és vitézei derekasságának és lovai kiválóságának”, hadai huszonhat birodalmat igáztak le, “és ezzel mindezek hunokká váltak, és a népek, melyek lóháton íjat feszítenek, immár egyetlen családdá egyesültek.” Az “íjat” feszítők nagy közössége tehát “egyetlen család” volt, melyen belül teljes jogegyenlőség uralkodott. Ez a szervezési elv uralkodott “Atilla király országában” is, melyet honfoglaló őseink a Kárpát–medencében helyreállítottak, ezt az elvet, “pogány” elődei államalkotó bölcsességét örökítette meg István király, mikor fiához, Imre herceghez intézett Intelmeiben azt írta, hogy “az egy nyelvű és egy szokású ország gyönge és törékeny”. Ez a Keletről magunkkal hozott államalkotó elv – mely, hangsúlyozzuk: szorosan összefüggött a magyarság Isten–hitével és vallásos meggyőződésével – olyan magasrendű volt, hogy Európa többi népei még a keresztény középkorban sem voltak képesek magukévá tenni. Gondoljunk csak a német lovagrend (egy egyházi szervezet!) valóságos genocídiumára a germán tömbtől keletre fekvő szlávok körében, vagy az angolok kegyetlen velszi és írországi pusztításaira. “Pogány” őseinknek ez a más népekkel szemben tanúsított nagyfokú toleranciája, sőt testvéri magatartása vallási tekintetben is megnyilvánult. Mások vallásos meggyőződését mindig tiszteletben tartották, saját vallási felfogásukat másokra soha nem kényszerítették. A szláv népek nagy térítőinek, Cirillnek és Metódnak még a magyar honfoglalás előtt megírt életrajzaiban őseink mély univerzális – modern kifejezéssel élve: ökumenikus – vallási felfogását tanúsító két incidens is fel van jegyezve, egyik 860 körül, a Krím–félsziget tájékán, a másik 882-ben, amikor Metód Morvaországból visszatért Bizáncba, és útközben az akkor még Etelközben lakozó magyarokkal találkozott. Ez utóbbit érdemes idéznünk: “Megérkezve pedig a Duna tájékára egy magyar király (valószínűleg Álmos fejedelem), akarta őt (ti. Metódot) látni. És bár egyesek mondták, hogy ezt nem éli túl kínszenvedések nélkül, ő elment hozzá. A király pedig, mint főpapot illik, tisztelettel, ünnepélyesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele, ahogy ilyen méltóságú emberekkel illik beszélgetni, megölelvén, megcsókolván őt, és megajándékozván értékes ajándékokkal, elbocsátotta ezekkel a szavakkal: tisztelendő atyám, okvetlenül emlékezzél meg rólam szent imáidban.” Ezt a nagylelkű magatartást őseink egyéni életükben is követték, még ellenségeikkel szemben is. Van egy gyönyörű, mély értelmű mondásunk, mely rendkívül ősi eredetű: “Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel.” Figyeljük meg, ebben a mondásban ismét egyetlen olyan szó nincs, amelyet a magyarság a környező népektől vehetett volna át. Ebben a mondásban minden egyes szó ősi magyar eredetű. Ez a mondás már a honfoglalás idején is egészen biztosan így hangzott. Ez a mondás annyira megegyezik Jézus Krisztus tanításával, hogy sokan azt hiszik, valahol a Szentírásban található. Teljes tévedés. Ez sehol nem fordul elő a négy evangéliumban, és természetesen az Ószövetségi Szentírás néven ismert zsidó könyvekben sem, hiszen a “szemet szemért, fogat fogért” mózesi elvével ez a magatartás szöges ellentétben áll, amire Jézus Krisztus ismételten rá is mutatott. Továbbmenve, Jézus ezt a gondolatot a korabeli zsidók számára “szívük keménysége miatt” sokkal egyszerűbb szavakkal fogalmazta meg, hiszen annak ily mély értelmű és poétikus kifejezését azok meg sem értették volna. Itt tehát ismét a magyarság évezredekre visszamenő, mély emberségével állunk szemben, mely rosszat jóval akart visszafizetni. Az ókori zsidók és általában a szemita népek számára ez a felfogás ismeretlen volt, de megtaláljuk Jézus más, ezt hangsúlyozó, általa ismételten kiemelt tanításaival együtt a sumér vallásos irodalomban. Így a Krisztus születését több mint kétezer évvel megelőző Um–Napisti tanácsaiban ezeket olvashatjuk: “Ne tégy rosszat ellenségeiddel!” “Rossz tett helyébe jót cselekedjél!” “Ellenséged iránt irgalmas légy!” “Igazságos légy még azok iránt is, akik bántanak és szorongatnak!” Egy másik, mesés mondavilágunkban ismételten visszatérő, ősi tanítás, mely minden embertársunkkal való kapcsolatunkra kiterjed: “Jó tett helyébe jót várj!” Ismét ősi magyar szavak, ősi magyar emberi magatartás. A “jót várás” – mint minden meséinket ismerő tudja – természetesen nem okvetlenül azzal szemben áll fent, akivel jót teszünk, hanem Isten vagy az Őt képviselő tündér vagy más égi lény önként adott jutalma a jót tevő számára. A jót magát – ez a mesékbe, mondákba öltöztetett ősi magyar tanítás – önmagáért, alkudozás nélkül kell tennünk, bízva abban, hogy Isten majd megfizet nekünk ezért. Nem szükséges külön részleteznünk, hogy ez mennyire visszatükröződik a magyar nép hagyományos emberiességében, vendégszeretetében és nagy mérvű toleranciájában az idegenekkel szemben. És most ismét idézzük az említett, legalább 4.000 éves sumér forrást: “Kenyeret szelj az éhezőnek, bort tölts a szomjúhozónak, a szűkölködőt fölruházzad, tiszteld az alamizsna- kérőt – ott fönn az Isten, Istene örvend, Samas örvend – jóval fizet a jóért!” (Samas a Napisten sumér neve.) Tessék: szinte szó szerint Jézus Krisztus tanítása a Hegyi Beszédben és az utolsó ítéletről szóló szavaiban. Ezt a vallási felfogást, ezt a lelkületet hozta magával a magyarság dél-kaukázusi hazájából, ahol több mint két évezreden át a mezopotámiai kultúrkör szerves részét képezte. Ezt megelőzően pedig őseink csaknem egészen biztosan további két évezredet a Tigris és a Zagrosz-hegység közti térségben töltöttek, tehát az Isten–hit és erkölcsi tanítás, melyet a honfoglalás idején vallottak, az emberiség legősibb, viszonylag romlatlanul megőrzött, szükségszerűen isteni kinyilatkoztatáson alapuló hittételeit tartalmazta. Ez a hit és erkölcsi tanítás nem állt ellentéten a kereszténység tanaival, és őseink nem is voltak azokkal szemben ellenségesek. Keresztény hittérítők feltehetőleg már a Kaukázusban, örmény szomszédaikkal egy időben, Krisztus után a 3. században jártak köztük, amit az a tény is valószínűsít, hogy az első kárpát–medencei magyar keresztény templomok, a még Géza fejedelem korabeli ún. “kerektemplomok”, kifejezetten kaukázusi stílusban és módszerekkel épültek, és ornamentikájuk is rendkívül hasonlít az örmények legrégibb hasonló építményeihez. Bizánci források arról is megemlékeznek, hogy az Azóvi–tenger mentén lakó “hunok” számára a Bibliát is lefordították, és arról is tudnak, hogy az ottani onoguroknak a 6. században keresztény püspökük volt, akit Bizáncban szenteltek. Ebből az időből maradt ránk két “hun” királyi testvér, Gord és Muager története, akik közül az előbbi Bizáncban megkeresztelkedett, de visszatérése után népe fellázadt ellene, és öccsét Muagert emelte trónra. Ennek oka, mint később a két 11. századbeli magyar pogánylázadásnak is, nyilván nem vallási, hanem politikai, az idegen elnyomás elleni nemzeti védekezés volt, amit a honfoglalás előtti magyarságnak a két hittérítő testvér, Cirill és Metód iránti tiszteletteljes magatartása is tanúsít. Láttuk, hogy “pogány” őseink számára milyen természetes, sőt automatikus volt az átváltás a Boldogasszonykultuszról a Mária–tiszteletre. Egyház szavunk minden törés vagy jelentésbeli változás nélküli, folytatólagos túlélése azt is bizonyítja, hogy Isten–fogalmukban sem volt lényegi változás: a “pogány” Magyarok Istene és a keresztények Istene ugyanaz volt, csak megismerése lett tisztább, természete még jóságosabb, még atyaibb Jézus Krisztus tanításának a magyar lelkekbe való beplántálása folytán. A keresztény vallás e két, mai napig alapvető aspektusának magukévá tétele tehát semmi nehézséget nem okozott őseink számára. Nem volt szükségük ószövetségi példákra, Ábrahám vagy Mózes történetére, melyek egy többistenhitű, vagy keresztény szempontból fogyatékosnak ítélt Isten–fogalommal rendelkező nép számára szükségesek lehettek volna az egy igaz Isten megismerésére való elvezetéshez. A latin rítusú s a latin hivatalos nyelvet használó papság természetesen részesült bizonyos oktatásban a zsidóság szent könyveit illetően, de ez még a klérus legtanultabb rétegeiben sem lehetett valami mélyreható. Jellemző, hogy Anonymus, aki a párizsi egyetemen, Európa akkori legtekintélyesebb felsőoktatási intézményében tökéletesítette egyházi és történelmi tudását, a honfoglalásról írt Gestájában egy szóval sem hivatkozik a zsidó Szentírásra, pedig az Úr városából az Ígéret Földjére költöző Ábrahám, vagy a zsidóságot az egyiptomi rabságból oda ismét visszavezető Mózes példája kézenfekvő lett volna a népét Szkítiából új hazába vezető Álmos és fia, Árpád esetében. Ellenkezőleg: ismételten az akkori európai közvélemény által annyira elítélt, a “keresztények kegyetlen üldözőjeként” feltüntetett Atilla királyra hivatkozik, mint akinek jogos örököseiként őseink a Kárpát–medence birtokába léptek. Több történészünk – így Deér József, Eckhart Ferenc és a sorok írója is – arra is rámutatott, hogy a honfoglaló magyarság politikai, társadalmi és jogi intézményei, melyek szorosan összefüggtek őseink hitvilágával és egész vallásos meggyőződésével, töretlenül tovább éltek az egész Árpád–korban. A középkori magyar archiregnum, az Európa összes többi királyságainál egy fokkal magasabb nemzetközi jogi státusú apostoli királyság, változatlanul “Atilla király országa” volt, melyet a magyarság immár keresztény formában, a krisztushívők közösségének szerves részeként épített tovább Európa szívében. Legszebb és legfontosabb példája ennek a történelmi magyar alkotmány középpontjában álló Szent Korona–eszme, amelynek fogalmát őseink még Keletről hozták magukkal, de a korona, melyben megtestesült, már teljesen keresztény jellegű. Teljes biztonsággal állíthatjuk tehát, hogy a magyarság átmenete a “pogányságból” a kereszténységbe a zsidó vallási és erkölcsi hagyományok igénybevétele nélkül, a magyarság saját vallási és erkölcsi hagyományainak azok alapelveinek Jézus Krisztus tanításába való közvetlen átültetésével ment végbe. Képletesen kifejezve úgy mondhatnánk, hogy a kereszténységre való áttérésünk a gyümölcsfák oltás által, a gyökerek érintése nélkül történő nemesítéséhez volt hasonló. A fa ugyanaz maradt, csak termése lett nemesebb. A keresztény papok munkássága folytán egyes, a zsidó Bibliában megörökített, de annál sokkal ősibb eredetű, a nagy közel–keleti kultúrák, sőt az egész emberiség közös kincsét képező hitregék – így a világ teremtése, a paradicsom és az első emberpár bűnbeesése, Káin és Ábel története, a vízözön és egyes szimbolikus jellegű példázatok – elkerülhetetlenül köztudomásúvá váltak a magyarság széles köreiben. Erről tanúskodik első összefüggő nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd is. Fel kell azonban hívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy ebben a “zsidó” szó elő sem fordul, és nem is valószínű, hogy a hallgatóság tudatában volt annak, hogy a paradicsom és a “mi ősünk, Ádám” története a zsidók szent könyveiből származik. Az egész középkor folyamán, az ún. “ószövetségi” szentírást le sem fordították magyar nyelvre. A középkori magyar közvéleménynek a zsidósággal kapcsolatos felfogását és a zsidó népnek a Megváltásban vitt szerepéről alkotott képzeleteit rendkívül világosan fejezi ki második legrégibb összefüggő nyelvemlékünk, az Ómagyar Mária siralom, melyet egy Löwenben tanuló magyar diák, tehát igen magas műveltségű pap vagy papjelölt rótt pergamenre: “Választ világomtúl zsidó, fiadomtúl, édes örömemtül.” “Zsidó, mit tész, törvénytelen, fiam mert hal bűntelen, fogva, húztozva, öklelve, kötve ölöd.” Nem kell különösképpen fejtegetnünk, milyen felfogást tükröznek ezek a sorok, és milyen kevés köze volt a zsidó vallási hagyományoknak a középkori keresztény magyarság hitéletéhez. Anonymus és azok a középkori magyar papok, akik az említett nyelvemlékeket írták, egy csöppet sem voltak a keresztény hittételekben és az egyház tanításában kevésbé járatlanok, mint mai utódaik, mert a Bibliát betéve tudták. Szellemileg sem voltak korlátoltabbak, sőt sokkal világosabban tudtak gondolkozni, hiszen agytekervényeik sem szellemi, sem kémiai mérgekkel nem voltak megfertőzve. Lényegesen közelebb álltak a természethez és az egész világrendhez, mint mi, és ami a legfontosabb: sokkal közelebb voltak, időben és felfogásban egyaránt, az ősi magyar hagyományokhoz, és azokat sokkal világosabban látták és értelmezték, mint a 20. század magyarsága – papostól, püspököstől, politikustól. A harmadik évezred küszöbén ezekhez a tiszta forrásokhoz kell visszatérnünk, mint magyaroknak és mint keresztényeknek egyaránt. Ezeknek a forrásoknak a megmérgezése és a magyar kereszténység útvesztőbe terelése – sérelem ne essék, mondván! – a reformációval kezdődött. A zsidóság szent könyveinek teljes magyar fordítását egy protestáns prédikátor, Károli Gáspár készítette az Úr 1590. esztendejében, mire azután a jezsuita Káldi György is ráduplázott 1626–ban a maga Szentírás–fordításával, hogy a katolikusok is részesülhessenek ennek “áldásaiban”. A zsidó vallási hagyományok hazai kultuszában azonban mai napig a protestáns egyházak vezetnek, különösen a reformátusok, kiknek papjai egyetlen igehirdetésükben sem mulaszthatják el valamelyik ószövetségi történet vagy próféta felidézését. Szükséges tehát részletesen megvizsgálnunk, hogy a magyar keresztény egyházaknak ez az “elzsidósítása” egyáltalán indokolt volt–e? Ehhez pedig hozzátartozik a zsidóság Isten–fogalmának és nem zsidó embertársaihoz való viszonyának, azzal kapcsolatos erkölcsi felfogásának, valamint a Megváltásról, tehát a Messiásról alkotott képzeteinek elemzése, továbbá Jézus Krisztus mindezekre vonatkozó tanításának a korábbi zsidó vallási és erkölcsi hagyományokkal való tételes szembeállítása. Csak így leszünk képesek arra, hogy a most újból megkeresztelkedő nemzetünknek biztos irányt mutassunk a harmadik évezredbe. http://www.freepress-freespeech.com/holhome/kiscikk0/judkereszt.htm

2006.02.24. 19:34

2006.02.24. 19:34

2006.02.24. 19:30

Néhány nemzetáruló székely az SZDSZ-t segíti 2006. február 23. 09:40HunHír.Hu Vessétek ki magatokból azokat, akik ellenségeitek talpát nyalják, akiknek mindegy, hogy lesz-e magyar állampolgárság, székely autonómia, s pár forintért hitüket, lelküket eladják, őseik emlékét megcsúfolják. Gondolkodjatok, hisz fáj a december 5-ei kudarc, s ha ott vagyunk, ezt mindig is mondjátok. De mi azért megyünk, hogy segítsünk benneteket, hogy testvéri jobbot nyújtsunk és erősítsük az összetartozás szándékát. Nálunk nagyon sokan, nálatok szórványosan vannak nemzetárulók. Ne tűrjétek meg őket, mert mindannyian elveszünk. Erdélyi magyarok segítségét is igénybe vette kampányához a Szabad Demokraták Szövetsége - értesült a Magyar Nemzet. A lap úgy tudja, a liberális párt Székelyföldről toborzott aktivisták segítségét is igénybe veszi a kopogtatócéduláik összegyűjtéséhez. Bőhm András, az SZDSZ XI. kerületi képviselőjelöltje ezt megerősítette. Feketén dolgoztatta az erdélyieket az SZDSZ 2006. február 24. 08:28HunHír.Hu Feketemunkásokként foglalkoztathatta az SZDSZ azokat az erdélyi magyarokat, akiknek a segítségével kopogtatócédulákat gyűjtött a fővárosban. Arról, hogy az SZDSZ-től pénzt kaptak a munkáért, két határon túli fiatal beszélt a Magyar Nemzet munkatársának Budapesten. Megbízójuk, Bőhm András országgyűlési képviselőjelölt kampányfőnöke azt mondta: honoráriumot nem fizettek a székelyföldi aktivistáknak. Kuncze Gábor pártelnök pedig az erdélyiek kampányba való bevonását is tagadta. Feketén dolgoztathatta a Szabad Demokraták Szövetsége azokat az erdélyi magyarokat, akiket kopogtatócédulák gyűjtésére toborzott Székelyföldön - tudta meg a Magyar Nemzet, miután budai szállodai szobájukban felkeresett két határon túli aktivistát. Az egyik fiatalember Székelyudvarhelyről, a másik Maroshévízről érkezett Budapestre. István és József elmondta: két hetet dolgoztak a XI. kerületben, és egy hete már befejezték az ajánlószelvények gyűjtését. Ugyanakkor megbízóik értesítették őket arról is, hogy aki folytatni kívánja a munkát, az maradhat, a "kopogtatás" folytatódik. A balliberális párttal való kapcsolattartójukként egy bizonyos Dezsőt jelöltek meg. Kizárólag vele lehet fizetésről, pénzügyekről és hasonló dolgokról beszélni - jelentették ki. Tőlük munkavállalási engedélyt nem kértek, saját szavaik szerint feketemunkát végeztek Magyarországon. Hozzáfűzték ugyanakkor: a munkájukért ígért fizetések egyébként akadoznak.

2006.02.24. 19:28

Néhány nemzetáruló székely az SZDSZ-t segíti 2006. február 23. 09:40HunHír.Hu Vessétek ki magatokból azokat, akik ellenségeitek talpát nyalják, akiknek mindegy, hogy lesz-e magyar állampolgárság, székely autonómia, s pár forintért hitüket, lelküket eladják, őseik emlékét megcsúfolják. Gondolkodjatok, hisz fáj a december 5-ei kudarc, s ha ott vagyunk, ezt mindig is mondjátok. De mi azért megyünk, hogy segítsünk benneteket, hogy testvéri jobbot nyújtsunk és erősítsük az összetartozás szándékát. Nálunk nagyon sokan, nálatok szórványosan vannak nemzetárulók. Ne tűrjétek meg őket, mert mindannyian elveszünk. Erdélyi magyarok segítségét is igénybe vette kampányához a Szabad Demokraták Szövetsége - értesült a Magyar Nemzet. A lap úgy tudja, a liberális párt Székelyföldről toborzott aktivisták segítségét is igénybe veszi a kopogtatócéduláik összegyűjtéséhez. Bőhm András, az SZDSZ XI. kerületi képviselőjelöltje ezt megerősítette.   Felháborodott székelyek Udvarhelyen   2006. február 24. 09:31Balázs Árpád, Székelyföld - HunHír.Hu A HunHír.Hu értesülései szerint felháborodást váltott ki a székelyudvarhelyi sportolók körében, hogy a helyi Karate Klub néhány tagja kopogtatócédulát gyűjtött Budapesten a magyar szélsőliberális pártnak. A XI. kerületben udvarhelyi és marosfői sportolók egy hétig gyűjtötték az ajánlószelvényeket az SZDSZ számára. Udvarhelyen már vicc is született az esettel kapcsolatban. Néhány nemzetáruló székely az SZDSZ-t segíti Feketén dolgoztatta az erdélyieket az SZDSZ A Magyar Nemzetben megjelent tényfeltáró írást követően elmarasztaló levelek és telefonhívások érkeznek az itthon maradt sportolók címére, akik csak most értesültek a történtekről. A lap szerint feketemunkásokként dolgoztatták a székelyföldi aktivistákat. Emlékezetes, hogy az SZDSZ a nemre buzdított, amikor a kettős állampolgárságról tartottak népszavazást. Székelyudvarhelyen immár vicc is megörökíti az esetet: - Miért kopogtat az udvarhelyi karatés a kerekeskútnál? - Hogy jöjjön fel az SZDSZ.   szdsz- csak a strHéberek lehetnek kettős állampolgárok, a magyarok nem?!

2006.02.24. 19:25

--------------------- A MIÉP- JOBBIK-FKGP Harmadik Út programjai ......................................... Szentgotthárd Február 25-én, szombaton 16 órai kezdettel a MIÉP Ifjúsági Tagozatának helyi szervezeteválasztási gyűlést tart a Színház aulájában (Széll Kálmán tér 7.). Bemutatkozik: Dervalics Roland, a MIÉP-Jobbik  Harmadik Út országgyűlési képviselőjelöltje. Beszédet mond: Csurka István, a MIÉP elnöke. Vendég: Molnár Tamás, a Jobbik alelnöke. Gyömrő Március 4-én, 17 órakor a Petőfi Művelődési Házban lakossági fórumot tart Csurka István. Vendég: Nagy Ervin. Lepsény Március 5-én, vasárnap kampánygyűlést tartunk a Petőfi Sándor Művelődési Házban (Posta utca 31/a.). Beszédet mond Csurka István, a MIÉP elnöke. Bemutatkozik: Szarka Gyula képviselőjelölt. Budapest Március 6-án, 17 órakor a IX., Haller utca 27. sz. alatti Művelődési Házban bemutatkoznak a budapesti képviselőjelöltek közül: Augustini Gábor (13. vk.) és dr. Kármán György (12. vk.). Előadást tart Csurka István, a MIÉP és Kovács Dávid, a Jobbik elnöke. Fót Március 8-án, 18 órakor a Művelődési Házban (Vörösmarty tér 1) lakossági fórumot tart Csurka István. Vendég: Molnár Tamás. Győr Március 9-én, 17 órai kezdettel a MIÉP-Jobbik a Harmadik Út választási nagygyűlése a Petőfi Sándor Művelődési Házban (Árpád u. 42.) Előadást tart Csurka István, a MIÉP elnöke, és Kovács Dávid, a Jobbik elnöke. Bemutatkoznak a Győr- Moson-Sopron megyei képviselőjelöltek. Kunszentmiklós Március 12-én, vasárnap 18 órakor Csurka István lakossági fórumot tart a Művelődési Központban (Damjanich u. 7.). Bemutatkozik Aczél Lászlóné, a MIÉP-Jobbik a Harmadik Út képviselőjelöltje. Veresegyház Március 26-án,18 órakor a Művelődési Házban (Köves utca 14). választási fórumot tart: Csurka István, a MIÉP elnöke. Vendég: Nagy Ervin. Bemutatkozik: Gerhát Imre képviselőjelölt. Gödöllő Április 2-án 18 órakor a Művelődési Házban (Szabadság tér) lakossági fórumot tart: Csurka István, a MIÉP elnöke. Vendég: Kovács Dávid, a Jobbik elnöke. Bemutatkozik: dr. Bükkfalvy Beatrix képviselőjelölt.

2006.02.22. 22:54

A MIÉP- JOBBIK-FKGP Harmadik Út programjai ......................................... Szentgotthárd Február 25-én, szombaton 16 órai kezdettel a MIÉP Ifjúsági Tagozatának helyi szervezeteválasztási gyűlést tart a Színház aulájában (Széll Kálmán tér 7.). Bemutatkozik: Dervalics Roland, a MIÉP-Jobbik  Harmadik Út országgyűlési képviselőjelöltje. Beszédet mond: Csurka István, a MIÉP elnöke. Vendég: Molnár Tamás, a Jobbik alelnöke. Gyömrő Március 4-én, 17 órakor a Petőfi Művelődési Házban lakossági fórumot tart Csurka István. Vendég: Nagy Ervin. Fót Március 8-án, 18 órakor a Művelődési Házban (Vörösmarty tér 1) lakossági fórumot tart Csurka István. Vendég: Molnár Tamás. Veresegyház Március 26-án,18 órakor a Művelődési Házban (Köves utca 14). választási fórumot tart: Csurka István, a MIÉP elnöke. Vendég: Nagy Ervin. Bemutatkozik: Gerhát Imre képviselőjelölt. Gödöllő Április 2-án 18 órakor a Művelődési Házban (Szabadság tér) lakossági fórumot tart: Csurka István, a MIÉP elnöke. Vendég: Kovács Dávid, a Jobbik elnöke. Bemutatkozik: dr. Bükkfalvy Beatrix képviselőjelölt.

2006.02.22. 22:50

2006.02.22. 22:49

2004.december 5.-e           és             2005.szeptember 26.-a Az ördög jobb és bal keze Szkíta

2006.02.22. 22:45

A Fidesz, a MIÉP-Jobbik és a feltűnési viszketegség 2006. február 22. 14:46HunHír.Hu A Fővárosi Közgyűlés MIÉP-Jobbik frakciója határozottan tiltakozik a Fidesz kopogtatócédula-gyűjtő akciója ellen, amikor aktivistáik az emberek megtévesztésével gyűjtik be a MIÉP-Jobbiknak szánt ajánlószelvényeket is. A Fidesz attól sem retten vissza, hogy azokat fogadja zsoldjába, akik már lejáratták magukat a MIÉP-ben és jelenlegi szövetségesénél is. Egy a lényeg: hajlandóak legyenek az árulásra. A MIÉP-Jobbik felszólítja a nagyobbik parlamenti ellenzéki pártot, hogy hagyjon fel ezen tevékenységével, és ne a jó szándékú, becsületes emberek megtévesztésével halmozza fel ajánlószelvényeit. "Felmerül a kérdés: vajon miért kell a Fidesznek több ezer kopogtatócédula? Mi lehet vele a célja? Talán az összegyűjtött ajánlószelvényeket valami más politikai tömörülésnek adja? A MIÉP-Jobbik frakció teljes mértékben elfogadhatatlannak tartja, hogy az a fideszes fiatalember vádolja a Harmadik Út pártszövetséget feltűnési viszketegséggel, aki előtt nyitva a média, szerepléseinek száma számtalan, szemben azokkal, akiket diszkriminálnak a médiumokban" - áll a fővárosi MIÉP-Jobbik közleményében. A MIÉP-Jobbik a Harmadik Út fideszes gyengítése egyértelműen azt eredményezheti, hogy ismét Gyurcsány Ferencnek hívják a következő miniszterelnököt - vélekedik a frakció.

2006.02.22. 22:43

A MIÉP Vas megyei szervezetének közleménye    Szombathelyiek, Szombathely környékiek, figyelem! Holnap /csütörtökön/ este 7 órakor koszorúzással egybekötve A KOMMUNIZMUS ÜLDÖZÖTTEIRE /ÉS ÁLDOZATAIRA/ EMLÉKEZÜNK Szombathelyen a Király utcai ÁVÓS-háznál. Beszédet mond a Nemzet Asszonya: Wittner Mária, 56-os halálraítélt. Kérjük, hogy egy szál virágot, egy mécsest vagy egy szál gyertyát mindenki hozzon magával! Az emléktáblánál a MIÉP Vas megyei és szombathelyi szervezete is elhelyezi a fájdalom koszorúját, amelynek egyik szélén lelógó nemzetiszínű szalagján:  A MIÉP VAS MEGYEI ÉS VÁROSI SZERVEZETE, a másik szélén lelógó fekete színű szalagján: AZ ISTEN LEGYEN IRGALMAS GYILKOSAITOKHOZ ! felirat lesz olvasható. Honfitársi üdvözlettel: B.Kiss-Tóth László, a MIÉP Vas megyei elnöke.

2006.02.22. 13:57

2006.02.22. 09:51   Irving és az ügyészség is fellebbez A bécsi államügyészség fellebbezést nyújt be a három évi szabadságvesztésre ítélt David Irving brit történész ügyében. A fellebbezéssel azt kívánják megvizsgálni, hogy az Irvingre kimondott büntetést arányosan szabták-e ki a holokauszt tagadását és a náci propagandát tiltó tilalmi törvény alapján, mivel az 1-től 10 évig terjedő szabadságvesztés kiszabását teszi lehetővé. Irving ügyvédje az ítélet kihirdetésekor bejelentette, hogy semmisségi panasszal fellebbezést nyújt be az ítélet ellen. 1989-ben, egy ausztriai látogatása alkalmából adott nyilatkozatában jelentette ki David Irving brit történész, hogy a náci haláltáborokban betegség miatt haltak meg emberek, s Auschwitban nem voltak gázkamrák A történészt novemberben tartóztatták le, amikor azért érkezett Ausztriában, hogy egy - a BBC információi szerint szélsőjobboldali - diákszervezet számára előadást tartson. Azóta letartóztatásban várta a bíróság ítéletét. A tegnapi tárgyaláson megbilincselve vezették elő; kezében Hitlerről szóló könyvét tartotta. MNO

2006.02.22. 13:48

2006.02.22. 09:53 Március 15-e, az Összefogás seregszemléje A Márciusi Ifjak tiszta tekintete elől elsomfordálnak a globalizmus kiszolgálói. A kormány persze majd óriási őrizettel díszeleg a Múzeumkertben, Demszky majd még kátyúzik egy utolsót a Petőfi téren, Orbánnak még rendez egy kirakodóvásárt a kampánystáb, de hiteles szabadságünnep és rendszerváltoztató seregszemle csak a Hősök terén lesz. Az Összefogás ünnepén. Magyar testvéreink! Mutassuk meg összetartozásunkat, erőnket, nemzetünkért érzett felelősségünket és öszszetartó, erőt adó szeretetünket. Hősök tere. 2006. március idusa, délután 3 óra. Miénk a tér, sajátunk az ország, a föld, a templom és az iskola, a magyar sajtó. A szabadság. MIÉP-Jobbik-Kisgazdák a Harmadik Út Forrás: Függetlenség

2006.02.21. 22:45

Endrey Antal - Judeo-krisztianizmus vagy magyar kereszténység   Endrey Antal - Judeo-krisztianizmus vagy magyar kereszténység   Országunk és az egész Kárpát–medence több mint négy évtizedes, két teljes nemzedéket felölelő tudatos elistentelenítése után, mikor a magyarság, különösen az ötven éven aluliak többségének és nemzetünknek, mint közösségnek újbóli megkeresztelkedésére készülünk, fel kell vetnünk a kérdést: milyen úton kell eljutnunk Jézus Krisztus hitéhez? Milyen úton kell ezt a nemzetet Hozzá vezetnünk, hogy igazán megértse és őszintén magáévá tehesse az Ő tanítását? És hogy erre megtaláljuk a választ, meg kell vizsgálnunk, hogy milyen úton jutottak Hozzá pogánynak mondott őseink? Alá kellett–e merülniük Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéhez, hogy onnan följebb tudjanak lépni a mennyei Atyához. Akit Jézus Krisztus kinyilatkoztatásában ismert meg az emberiség, vagy Atilla, Álmos és Árpád Istenétől, a maguk magyar útján vezette őket oda Géza nagyfejedelem és fia, István, az első keresztény magyar király? Mert ahhoz, hogy ez a nemzet Jézus Krisztus hitét öntudatosan vallva léphessen be a harmadik évezredbe és tartós alapokra építhesse fel az új szentistváni Magyarországot, erre a kérdésre választ kell találnunk. Csak így lehetünk biztosak abban, hogy az út, melyen a jövőbe indulunk, nem útvesztőbe torkollik, hanem Istenhez és nemzetünk boldogulásához vezet. A MAGYAR ŐSVALLÁS Sokan gondolkoztak már azon, hogy miért nem maradtak fenn a pogány magyar istennevek? Valamennyi ókori nép, sőt a körülöttünk élő germánok és szlávok pogány istenségeiről tudunk. Mi lett a magyar panteonnal? Annyira kiirtotta volna Szent István túlbuzgó nyugatosítása pogány isteneink emlékezetét, hogy már egynek sem ismerjük a nevét? Miért nem tudunk az ősi magyar istenekről? A válasz egyszerű: azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarság ősei egyistenhitűek voltak. Erről számos hiteles forrás tanúskodik. Teofülaktosz Szimokatta bizánci történész 570 körül írt Históriájában így mutatja be őseink vallását: “A turkok (a bizánci írók így nevezték a magyarokat) szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.” Megerősítik ezt a legrégibb magyar krónikák is, melyeket törzsökös magyar családokból származó, magas rangú papok olyan időkben írtak, amikor még a magyarságnak emlékezete kellett, hogy legyen a kereszténység felvételét megelőző állapotokról. Anonymus Gesta Hungarorumában így ír Árpád vezérről a Zalán bolgár fejedelem elleni sorsdöntő ütközet reggelén: “Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, azután könnyhullatva imádkozott Istenhez.” A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János Krónikája, melyeknek idevágó részei egy közös szent László korabeli forrásból származó, szószerinti átvételek, egybehangzóan így adják elő a honfoglalás megkezdését: “Árpád népe között megtöltötte ivókürtjét a Duna vizéből (amit Kusid hozott neki előzetes szemléje után), és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavainak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten! – háromszor egymásután. Innen eredt ez a szokás, és meg is maradt mindmáig a magyaroknál.” Mindezek alapján már Cornides Dániel, a pesti egyetemen a diplomatika és heraldika tanára, megállapította a göttingeni akadémián 1785–ben felolvasott Commentatio de religione veterum Hungarorum (Értekezés a régi magyarok vallásáról) című székfoglaló előadásában, hogy őseink egyistenhitűek voltak, és a tűz tiszteletét illetően, melyet arab szerzők is említenek, igen helyesen hozzáfűzi, hogy “nem a házban égő tüzet tartották a magyarok, és hasonlóan a perzsák is, a legfőbb istenség jelképének, hanem az égi örök tüzet, vagyis a Napot, amely mindeneket melegít és fényének sugarával a halandókat élteti.” Arra nézve, hogy Árpád vezér és magyarjai egy igaz Isten–hitéről szóló középkori krónikáink jelentései hitelesek és nem kései kegyes keresztény interpoláció eredményei, maga Isten szavunk szolgál a legbiztosabb, cáfolhatatlan bizonyítékul. Korunk legtekintélyesebb sumerológusa. P. Anton Deimel vatikáni professzor megállapítása szerint a sumér ISTIN, ISTEN szó jelentése “egy, egyetlen” (eins, einzig): A. Deimel, Sumerisch–Akkadisches Glossar, Roma, 1934, 139. Old.; Sumerisches Lexikon, 1927–37. A kérdést legbehatóbban tanulmányozó hazai kutatónk, Zakar András ehhez hozzáfűzi: “Az “Isten” szó jelentése tehát: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérban számnévként.” (Dr. Zakar András, A sumér hitvilág és a Biblia, 2. Kiadás, 1973.) Itt mindjárt megjegyezzük, ellenvetéseket megelőzendő, hogy a suméroknak több istenségük is volt, ezek nevei jól ismertek. Amint azonban a magyarság eredetéről szóló munkáimban (Sons of Nimrod, Hawthorn Press, Melbourne, 1975, A magyarság eredete, Magyar Intézet, Melbourne, 1982) részletesen kifejtettem, a magyarság ősei a Kr.e. negyedik évezred elejétől fogva és valószínűleg már egy évezreddel korábban is a mezopotámiai térségben, a Tigris folyó és a Zagrosz–hegység között fekvő, Szubir–ki vagy Szubartu néven ismert területen éltek, tehát már jelen voltak, mikor a sumérok Kr. e. 3500 körül oda megérkeztek. Teljesen elképzelhető, hogy noha nyelvünk és ősi kultúránk rendkívül erős és hosszantartó sumér hatásról tanúskodik (a sumérok egyébként is mind etnikailag, mind nyelvileg közeli rokonaink voltak), a magyarság ennek ellenére megőrzött egy sokkal régibb és tisztább Isten–fogalmat, melyet romlatlanul megtartott hosszú vándorlásai során és magával hozott a Kárpát–medencébe. Ennek bizonyítékát és Isten szavunknak az “egy, egyetlen” jelentésű (talán éppen az előmagyaroktól átvett) sumér Istin, Isten szóhoz való közvetlen kapcsolódását pedig egyház (eredetileg “templom” jelentésű) szavunkban találjuk meg. Azt, hogy ház szavunk nem a német Haus (ház) szóból származó kölcsönzés, hanem egy hatalmas területen elterjedt, rendkívül régi ősnyelvből megőrzött kultúrszó, nyelvészeink már régen megállapították. Sokat töprengtek azonban egyház szavunk első tagjának eredetén és jelentésén. A sumér Istin, Isten szó jelentésének megfejtése után az egyház szavunkban szerepelő egy jelentését illetően semmi kétségünk nem lehet: azt jelenti, amit mond, az Egy, az egyetlen Isten házát. Tanúskodnak erről helyneveink is, melyekben a ház szó kivétel nélkül birtokos esetben fordul elő: Félegyháza, Kétegyháza, Égegyháza, Dunaegyháza. Vagyis: az Egy háza, melyet a magyar nép ma is Isten házának nevez. “Pogánynak” mondott őseink tiszta egyistenhitéről tanúskodnak a kereszténység felvételét, szövegük és dallamuk által egyaránt igazoltan, több évszázaddal – ha nem évezreddel – megelőző regős énekeink, melyek ismételten visszatérő refrénje: Haj regő–rejtem, azt is megadhatja a nagy Úristen. Ugyanezt bizonyítják magasabb – mondhatnánk: ideológiai – szinten az Isten kardja és Isten ostora jól ismert “pogány kori” fogalmaink. Ha ugyanis lett volna valami többistenhit őseink körében, akkor ezekben a kifejezésekben nyilvánvalóan a hadisten neve szerepelt volna, és azt, már csak a kalandozó magyar seregek által okozott rémület folytán is, a környező országok jámbor szerzetesei és saját középkori krónikásaink is egészen biztosan megörökítették volna. Ennek azonban nyomát sem találjuk. Az említett két kifejezés viszont fényt vet az őseink által imádott egy igaz Isten jellemzőire. Az Isten, akit a magyarok ősidők óta imádtak, a világ ura volt. Az uralkodó hatalma és földi megbízatása tőle származott. Ez a felfogás a birodalomalkotó lovas népek körében egyöntetű volt. A hunok és a magyarok királyai (a rendkívül ősi fejedelem címmel illetett magyar uralkodók is “királyok” voltak, csak másként nevezték őket) épp úgy “Isten kegyelméből” (Dei gratia) uralkodtak, mint később a keresztény királyok. Istentől kapott feladatuk a népek rendbe szedése volt. Ez kitűnik a belső–ázsiai türkök Kr. u. 720 és 740 közt felállított orkhoni emlékoszlopain olvasható feliratokból, de erre utal az Atilla hun királynak még életében adott “világ kalapácsa” (malleus orbi) cím is. A birodalomalkotó lovas népek ugyanis úgy képzelték el a teremtő Istent, a Világ Urát, mint egy nagy kovácsot, aki pörölyének hatalmas csapásaival alakítja az emberiséget, “egybekovácsolja” a szétszórt népeket. Ez a pöröly az égtől kiválasztott uralkodó, aki Istentől megbízatásának szemmel látható jelét is nyeri. Ez a jel volt a mondáinkban szerepelő Isten kardja, melyet Atilla kapott a népek egybeforrasztásának eszközéül. Ilyen “Isten kardja” a honfoglaló Árpádnak is volt, mely utódai körében apáról fiúra szállt, mindaddig, amíg jelentősége a kereszténység felvétele után el nem halványult. Középkori krónikáink egybehangzóan megírják, hogy mikor a fiatal István fejedelem atyja halála után Koppány ellen indult, “először a Garam mellett (azaz Esztergomban) övezték fel a karddal”. Ez a karddal való felövezés egészen biztosan ősi magyar fejedelemavató szertartás volt, ugyanis korabeli német évkönyvek arról tudósítanak bennünket, hogy Istvánt nyugati szokás szerint már akkor lovaggá avatták, amikor Gizellával Scheyernben megesküdött. A Garam melletti ünnepélyes felövezés tehát az uralkodó legfőbb hadvezéri tisztének megerősítéséhez volt szükséges, ősi magyar szokás szerint. Azt; hogy ez így volt, tanúsítja a krónikáinkból “korona és kard” néven ismert jelenet is, mikor is fia, a már ötéves korában megkoronázott Salamon utódlási jogáért aggódó, súlyos beteg I. Endre maga elé hozatta “az ország koronáját” (vagyis a Szent Koronát) és “egy kardot”, és így szólt odakéretett Béla öccséhez: “Ha az országot akarod, vedd a koronát, ha a vezérséget, válaszd a kardot”. A Bélának mutatott kard tehát szimbolikus jelentőségű volt még a keresztény királyság első századában is. Német évkönyvek arról is beszámolnak, hogy Salamon király anyja, hálából, hogy fiát a trónra segítette, a német császárnak ajándékozott “egy kardot, amely egykor Atilláé volt”. Nyilván nem Atilla kardjáról volt szó, hanem az ősi magyar vezéri kardról, amely csaknem egészen biztosan Árpád fejedelem idejéből származott s mellyel annak idején a fiatal István fejedelmet is ünnepélyesen felövezték. (Ez a kard ma is látható a bécsi Burgban, a Weltliche Schatzkammer nevű kincseskamrában őrzött német császári koronázási ékszerek között, ahol “Nagy Károly kardja” néven szerepel.) Hasonló szakrális jelentősége volt az “Isten ostora” (flagellum Dei) fogalmának is, melyet Atilla után honfoglaló őseink örököltek. Ez utóbbi esetben azonban már az egész nemzet részesült ebben a mennyei megbízatásban. Kitűnik ez már Szent István 1077 körül írt Nagyobbik Legendájának bevezetéséből, mely úgy mutatja be “a Pannónia földjén lakó magyarokat”, mint “akiket az örökkévalóság titkos terve korábban természetes lakóhelyükről napnyugati részekre rendelt a keresztények eltévelyedéseinek megbosszulására”. Lehel kürtjének történetében ez az isteni küldetés már nemzeti étosszá magasodik. A Képes Krónika így adja ezt elő: “Elfogták ezen a helyen (a Lech mezején) Lehelt és Bulcsút, a jeles vezéreket, s a császár színe elé vezették őket. Megkérdezte a császár, miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez. Felelték: Mi a magasságbeli Isten bosszúja vagyunk, ő küldött minket rátok ostorul; ha abbahagyjuk üldözésteket, akkor elfogtok és megöltök bennünket. Mondotta a császár: Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyent akartok! Szólott erre Lehel: “Adjátok ide kürtömet! Hadd fújjam meg előbb, aztán felelek.” Odaadták kürtjét, s amikor nekikészült a kürtfúvásnak, a császár közelébe lépett, s állítólag oly erővel vágta homlokon a császárt, hogy a kürt eltörött, a császár pedig belehalt ebbe az egyetlen ütésbe. Mondotta neki Lehel: “Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!” Azt hiszik ugyanis a szittyák, hogy akiket életükben megöltek, a másvilágon nekik szolgálnak.” Fontos megjegyeznünk, hogy ezt a mondát, amely a valóságban soha meg nem történt, de igen fontos pogány kori hiedelmeket és hagyományokat tartalmaz, előkelő honfoglaló családokból származó, magas rangú keresztény papok jegyezték fel, és még Nagy Lajos korában is (amikor a Képes Krónika készült), olyan hitele volt, hogy a király hivatalos udvari krónikájába foglalták. Szorosan összefügg ezzel az egy igaz Istentől nyert küldetés–tudattal, hogy mikor István király halála után felkelés tört ki az országban Velencés Péter zsarnoki uralma ellen, az idegen betolakodók túlkapásai miatt a pogány hitre és szokásokra visszatért lázadók “Isten parancsolatára és igéjére” (edictum et verbum Dei) hivatkozva rendelték el a hazahívott Árpád–hercegek nevében, hogy “öljék meg a püspököket és a papokat, üssék le a dézsmaszedőket, kövessék újból a pogány hagyományokat, s vesszen Péter emlékezete is németjeivel meg olaszaival együtt mindörökké”. A nemzeti sír szélére taszított magyarság tehát “pogányságában” is Istenben bizakodott, és ez az Isten ugyanaz volt számára, mint a keresztények Istene; nem Istennel volt baja, hanem azokkal, akik istentelenül bántak vele és vesztére törtek. A XI. században kitört két pogány lázadás tehát tulajdonképpen szintén az Istentől kapott ostorozási megbízatás jegyében történt, csak ez alkalommal az országon belül, a nemzet megmentése érdekében. A népek ostorozása ugyanis eredetileg ugyanazt a célt szolgálta, mint az Isten karjával véghezvitt hódítások: a földi világ rendbe szedését az égi hatalmak akarata szerint. A “keresztények” (vagyis az európai népek) bűneikért való megbüntetése már a nyugati papok belemagyarázása volt, melyet a magyarok szívesen átvettek, különösen miután maguk is keresztény hitre tértek; az Isten megbízásából végrehajtott ostorozás azonban eredetileg a népek terelése volt, a hatalmas méneseiket és gulyáikat karikásaik pattintásával hajtó lovas népek szokása szerint. Hogy az ostorozásnak ez a rendbe szedés és rendfenntartás az igazi rendeltetése, az már Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez 1015 táját írt Intelmeiből kitűnik, ahol a szent király elítélőleg említi Salamon zsidó király fiát, aki “félrevetve apja békéltető szavait, gőgjében pöffeszkedve kardcsapásokkal fenyegette a népet apja ostorsuhintásai helyett.” Őseink Istentől kapott rendbe szedő és rendfenntartó küldetésüket rendkívül komolyan vették. Anonymus kihangsúlyozza Gesta Hungarorumában, az első fennmaradt összefüggő magyar történelmi munkában, hogy a honfoglaló magyarság Árpád fejedelem vezérletével 895 őszén azért lépett át a Kárpátok hágóin, hogy ősi örökségét ismét birtokába vegye és itt Atilla király országát helyreállítsa. Az összes középkori magyar krónikák, melyeket mind magas rangú papok, országunk legtanultabb emberei írtak, Atillát magyar királynak nevezik és kiemelik, hogy a honfoglalás a magyarok második bejövetele volt. A nagy hun királytól örökölt küldetés tehát a kereszténység felvétele után is elevenen élt a magyarság tudatában, és ezt a küldetést őseink hét évszázadon keresztül igen eredményesen meg is valósították. A Kárpát–medencét és a környező térséget is felölelő középkori magyar birodalom tehát az egy igaz Istentől nyert megbízatás eredményeként jött létre és állt fent. Ez az alapvető meggyőződés egyenes vonalban húzódik végig egész történelmünkön a honfoglalástól a mohácsi vérmezőig, és a nagy nemzeti bukás után is újra meg újra ez vezérelte a magyarságot nagy függetlenségi küzdelmeiben, míg az 1945–ben ránk terpeszkedő bolsevista terroruralom meg nem kísérelte annak a magyar lelkekből való kiirtását. A kereszténység felvétele tehát nem okozott törést ebben az Istentől kapott feladatban, sőt megszentelte és megerősítette azt. A magyar királyokat Európa valamennyi királyánál egy fokkal magasabbra emelő apostoli királyi cím, melynek szimbóluma a kettős kereszt volt, az ország függetlenségét és szuverenitását megtestesítő, kezdettől fogva közjogi fontosságú “ország koronája” szentsége, melyben maga az ország is részesült, és a Jézus Krisztus édesanyjával azonosult Boldogasszony különleges pártfogása – melynek jelentőségére rövidesen kitérünk – mind ennek az isteni küldetésnek a keresztény egyház által hivatalosan is elismert megerősítői voltak. Ezért van az, hogy Anonymus – aki nem volt akárki, mert fiatal korában a párizsi egyetemen tanult és gesztájából kitűnően előkelő honfoglaló nemzetség sarja volt – az Emese álma néven ismert monda részletes ecsetelésével habozás nélkül isteni eredetűnek mondja Álmost, aki “pogány létére elnyerte a Szentlélek ajándékát”, és Árpád vezér győzelmi sorozatát is mind “Isten segítségének”, vagyis ugyanannak az Istennek tulajdonítja, Akit ő mint keresztény pap mindennapi imádságaiban tisztelt. Anonymus tehát, éppúgy mint Kézai és az összes többi krónikásaink, semmi különbséget nem látott “pogány” ősei és a keresztények Istene között. Isten ugyanaz volt, mint évszázadokkal, sőt évezredekkel a honfoglalás előtt; a magyarság a kereszténység felvétele által nem Istent váltott, hanem csupán közelebbi, igazabb megismerésére jutott az Örökkévalónak.   Endrey Antal - Judeo-krisztianizmus vagy magyar kereszténység Őseinknek az egy igaz Istenben való hitét és Vele való különleges kapcsolatát bizonyítja a “magyarok Istene” kifejezés is, mely már doktrinális okokból sem tekinthető keresztény eredetűnek. Ez a fogalom tehát egészen biztosan éppen olyan ősi, mint a magyarság Isten–képzete maga. Az eddig kifejtetteket megerősítik és egyben fényt vetnek őseink Isten–fogalmára és az általuk ismert Isten jellemzőire Istennel kapcsolatos, a nép nyelvén mai napig fennmaradt mondásaink és kifejezéseink. “Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.” Figyeljük meg, ebben a mondásban egyetlen olyan szó nincs, melyet a magyarság a környező népektől kölcsönzött volna. A névelő hiánya is arra utal, hogy ez egy rendkívül ősi, honfoglalás előtti mondás. (A Halotti beszéd ugyanis még nem ismerte az “a, az” névelőt, ez csak később fejlődött ki az eredetileg mutató “az” szócskából.) “Ember tervez, Isten végez”. Nyelvileg erre is a fenti megállapítás érvényes. Tartalmilag viszont sokat tudunk meg ebből a két tömör mondásból a magyarok Istene tulajdonságairól. Ez az Isten: boldog; könyörületes és jóindulatú, különösen a szegények és elesettek iránt; a mi emberi terveinket vizsgálja és a végső döntést Ő hozza meg sorsunk fölött. Mikor tehát az Isten kardja és Isten ostora kifejezéseket fontolgatjuk, mindig szemünk előtt kell tartanunk a Magyaros Istenének ezeket a kegyes tulajdonságait, melyek “pogány” őseinknek embertársaikkal szemben tanúsított magatartásában is tükröződnek. Mielőtt azonban erre rátérnénk, szólnunk kell még a “pogány” magyar mennyország berendezéséről. Már maga a “mennyország” kifejezés – szintén két rendkívül ősi, még mezopotámiai otthonunkból magunkkal hozott szó összetétele – arra utal, hogy a magyarok Istene nem ült egyedül fent az égben, hiszen országa volt. Ebben az országban voltak más szellemi lények, például tündérek is (és ez is egy rendkívül ősi, mezopotámiai eredetű szó). Ott volt a Boldogasszony, egy szent, a magyarság iránt anyagi szeretettel viseltető égi lény, aki nem volt a szó szoros értelmében istenség – mert hiszen a mi őseink az Egy Istenben hittek –, hanem státusban, a mennyei országban elfoglalt méltóságában Szűz Máriának a katolikus egyházban dogmatikailag megállapított helyzetéhez volt hasonló. Ennek tulajdoníthatjuk, hogy valamennyi ősi Mária–ünnepünk egyházi, tehát hivatalos neve nyelvünkön valamilyen “Boldogasszony”: Nagyboldogasszony, Kisboldogasszony, Gyertyaszentelő Boldogasszony, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Sarlós Boldogasszony, Havas Boldogasszony és így tovább. Jézus Krisztus édesanyjának a Boldogasszonnyal való azonosítása már Szent István életében megtörtént. Erről tanúskodik a Szent Gellért Legenda, melynek első változatát már 1050 körül leírták, tehát még élő szemtanúk vallomása alapján készült. Ez megírja, hogy Gellért püspök Magyarországra való megérkezése után azzal férkőzött a magyarok szívébe, hogy a Nagyboldogasszony napján, augusztus 15–én – a keresztény egyház legnagyobb Mária– ünnepén, ami nálunk egyben a termés betakarításának hagyományos ünnepe is volt – a Székesfehérváron ősi szokás szerint tartott királyi “törvénynapokra” egybegyűlt sokaságnak egy “Napba öltözött asszonyról” beszélt, akiben a jelenlévők azonnal a magyarság mennyei pártfogóját, a Boldogasszonyt ismerték fel. Ez a legenda megjegyzi: “Krisztus Anyja nevét a magyar nép nem mondja ki, hanem csak Nagyasszonynak mondják. Azért István király Magyarországot a Boldogságos Szűz családjának nevezte.” Szent István 1077 táján, Szent László utasítására írt Nagyobbik Legendájában ezeket a sorokat találjuk: “Ez a férfiú hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom és felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az örök szűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete és dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvünkön még e szűz mennybemenetelének ünnepét is (ti. az augusztus 15–én tartott Nagyboldogasszony napját), tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné (régi magyar szóval: Nagyasszony) napjának emlegetik.” Szűz Máriának ezt az ősi Boldogasszony-kultuszra visszavezethető, különösen mély tiszteletét a magyarság legszélesebb köreiben számos egyéb korai forrásunk is megerősíti. Leghitelesebb bizonyítéka azonban István király halálos ágyán tett országfelajánlása, melyet a magyarság azóta is legszentebb hagyományai közt őriz. A magyar halottak lelkei is ebbe a Boldogasszony, tündérek és más égi lények által benépesített mennyei országba szálltak fel. Őseink hittek a lélekben – lélek szavunk szintén mezopotámiai eredetű, azonos a sumér nyelv hasonló jelentésű szavával – és a lélek halhatatlanságában is. Egyedül a mi nyelvünk nevezi a Tejutat Hadak útjának, melyen a holt vitézek lelkei felvágtatnak a mennybe, és onnan olykor vissza is jönnek nemzetünk megsegítésére. Ez a “csillagösvény”, melyről a Székely Himnusz ma is szól, melyen minden csillag egy–egy földi életéből eltávozott magyar vitézt jelent. Őseink magatartása más népekkel szemben Istenhez és az égi hatalmakhoz fűződő bensőséges kapcsolatuk ellenére sem volt kirekesztő. A Magyarok Istenétől kapott rendező, a népeket rendbe szedő küldetésüket nem úgy értelmezték, mintha ez feljogosítaná őket a más népek fölötti hatalmaskodásra. Szervezési elvük nem az alárendelés, hanem a mellérendelés volt, politikai és társadalmi szervezeteikben a különböző nyelvű és fajú emberek között teljes egyenlőség uralkodott. Az ázsiai hun birodalom megalapítója, Mao–tun Kr. e. 176–ban azt írja a kínai császárnak, hogy “hála Isten segítségének, tisztjei és vitézei derekasságának és lovai kiválóságának”, hadai huszonhat birodalmat igáztak le, “és ezzel mindezek hunokká váltak, és a népek, melyek lóháton íjat feszítenek, immár egyetlen családdá egyesültek.” Az “íjat” feszítők nagy közössége tehát “egyetlen család” volt, melyen belül teljes jogegyenlőség uralkodott. Ez a szervezési elv uralkodott “Atilla király országában” is, melyet honfoglaló őseink a Kárpát–medencében helyreállítottak, ezt az elvet, “pogány” elődei államalkotó bölcsességét örökítette meg István király, mikor fiához, Imre herceghez intézett Intelmeiben azt írta, hogy “az egy nyelvű és egy szokású ország gyönge és törékeny”. Ez a Keletről magunkkal hozott államalkotó elv – mely, hangsúlyozzuk: szorosan összefüggött a magyarság Isten–hitével és vallásos meggyőződésével – olyan magasrendű volt, hogy Európa többi népei még a keresztény középkorban sem voltak képesek magukévá tenni. Gondoljunk csak a német lovagrend (egy egyházi szervezet!) valóságos genocídiumára a germán tömbtől keletre fekvő szlávok körében, vagy az angolok kegyetlen velszi és írországi pusztításaira. “Pogány” őseinknek ez a más népekkel szemben tanúsított nagyfokú toleranciája, sőt testvéri magatartása vallási tekintetben is megnyilvánult. Mások vallásos meggyőződését mindig tiszteletben tartották, saját vallási felfogásukat másokra soha nem kényszerítették. A szláv népek nagy térítőinek, Cirillnek és Metódnak még a magyar honfoglalás előtt megírt életrajzaiban őseink mély univerzális – modern kifejezéssel élve: ökumenikus – vallási felfogását tanúsító két incidens is fel van jegyezve, egyik 860 körül, a Krím–félsziget tájékán, a másik 882-ben, amikor Metód Morvaországból visszatért Bizáncba, és útközben az akkor még Etelközben lakozó magyarokkal találkozott. Ez utóbbit érdemes idéznünk: “Megérkezve pedig a Duna tájékára egy magyar király (valószínűleg Álmos fejedelem), akarta őt (ti. Metódot) látni. És bár egyesek mondták, hogy ezt nem éli túl kínszenvedések nélkül, ő elment hozzá. A király pedig, mint főpapot illik, tisztelettel, ünnepélyesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele, ahogy ilyen méltóságú emberekkel illik beszélgetni, megölelvén, megcsókolván őt, és megajándékozván értékes ajándékokkal, elbocsátotta ezekkel a szavakkal: tisztelendő atyám, okvetlenül emlékezzél meg rólam szent imáidban.” Ezt a nagylelkű magatartást őseink egyéni életükben is követték, még ellenségeikkel szemben is. Van egy gyönyörű, mély értelmű mondásunk, mely rendkívül ősi eredetű: “Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel.” Figyeljük meg, ebben a mondásban ismét egyetlen olyan szó nincs, amelyet a magyarság a környező népektől vehetett volna át. Ebben a mondásban minden egyes szó ősi magyar eredetű. Ez a mondás már a honfoglalás idején is egészen biztosan így hangzott. Ez a mondás annyira megegyezik Jézus Krisztus tanításával, hogy sokan azt hiszik, valahol a Szentírásban található. Teljes tévedés. Ez sehol nem fordul elő a négy evangéliumban, és természetesen az Ószövetségi Szentírás néven ismert zsidó könyvekben sem, hiszen a “szemet szemért, fogat fogért” mózesi elvével ez a magatartás szöges ellentétben áll, amire Jézus Krisztus ismételten rá is mutatott. Továbbmenve, Jézus ezt a gondolatot a korabeli zsidók számára “szívük keménysége miatt” sokkal egyszerűbb szavakkal fogalmazta meg, hiszen annak ily mély értelmű és poétikus kifejezését azok meg sem értették volna. Itt tehát ismét a magyarság évezredekre visszamenő, mély emberségével állunk szemben, mely rosszat jóval akart visszafizetni. Az ókori zsidók és általában a szemita népek számára ez a felfogás ismeretlen volt, de megtaláljuk Jézus más, ezt hangsúlyozó, általa ismételten kiemelt tanításaival együtt a sumér vallásos irodalomban. Így a Krisztus születését több mint kétezer évvel megelőző Um–Napisti tanácsaiban ezeket olvashatjuk: “Ne tégy rosszat ellenségeiddel!” “Rossz tett helyébe jót cselekedjél!” “Ellenséged iránt irgalmas légy!” “Igazságos légy még azok iránt is, akik bántanak és szorongatnak!” Egy másik, mesés mondavilágunkban ismételten visszatérő, ősi tanítás, mely minden embertársunkkal való kapcsolatunkra kiterjed: “Jó tett helyébe jót várj!” Ismét ősi magyar szavak, ősi magyar emberi magatartás. A “jót várás” – mint minden meséinket ismerő tudja – természetesen nem okvetlenül azzal szemben áll fent, akivel jót teszünk, hanem Isten vagy az Őt képviselő tündér vagy más égi lény önként adott jutalma a jót tevő számára. A jót magát – ez a mesékbe, mondákba öltöztetett ősi magyar tanítás – önmagáért, alkudozás nélkül kell tennünk, bízva abban, hogy Isten majd megfizet nekünk ezért. Nem szükséges külön részleteznünk, hogy ez mennyire visszatükröződik a magyar nép hagyományos emberiességében, vendégszeretetében és nagy mérvű toleranciájában az idegenekkel szemben. És most ismét idézzük az említett, legalább 4.000 éves sumér forrást: “Kenyeret szelj az éhezőnek, bort tölts a szomjúhozónak, a szűkölködőt fölruházzad, tiszteld az alamizsna- kérőt – ott fönn az Isten, Istene örvend, Samas örvend – jóval fizet a jóért!” (Samas a Napisten sumér neve.) Tessék: szinte szó szerint Jézus Krisztus tanítása a Hegyi Beszédben és az utolsó ítéletről szóló szavaiban. Ezt a vallási felfogást, ezt a lelkületet hozta magával a magyarság dél-kaukázusi hazájából, ahol több mint két évezreden át a mezopotámiai kultúrkör szerves részét képezte. Ezt megelőzően pedig őseink csaknem egészen biztosan további két évezredet a Tigris és a Zagrosz-hegység közti térségben töltöttek, tehát az Isten–hit és erkölcsi tanítás, melyet a honfoglalás idején vallottak, az emberiség legősibb, viszonylag romlatlanul megőrzött, szükségszerűen isteni kinyilatkoztatáson alapuló hittételeit tartalmazta. Ez a hit és erkölcsi tanítás nem állt ellentéten a kereszténység tanaival, és őseink nem is voltak azokkal szemben ellenségesek. Keresztény hittérítők feltehetőleg már a Kaukázusban, örmény szomszédaikkal egy időben, Krisztus után a 3. században jártak köztük, amit az a tény is valószínűsít, hogy az első kárpát–medencei magyar keresztény templomok, a még Géza fejedelem korabeli ún. “kerektemplomok”, kifejezetten kaukázusi stílusban és módszerekkel épültek, és ornamentikájuk is rendkívül hasonlít az örmények legrégibb hasonló építményeihez. Bizánci források arról is megemlékeznek, hogy az Azóvi–tenger mentén lakó “hunok” számára a Bibliát is lefordították, és arról is tudnak, hogy az ottani onoguroknak a 6. században keresztény püspökük volt, akit Bizáncban szenteltek. Ebből az időből maradt ránk két “hun” királyi testvér, Gord és Muager története, akik közül az előbbi Bizáncban megkeresztelkedett, de visszatérése után népe fellázadt ellene, és öccsét Muagert emelte trónra. Ennek oka, mint később a két 11. századbeli magyar pogánylázadásnak is, nyilván nem vallási, hanem politikai, az idegen elnyomás elleni nemzeti védekezés volt, amit a honfoglalás előtti magyarságnak a két hittérítő testvér, Cirill és Metód iránti tiszteletteljes magatartása is tanúsít. Láttuk, hogy “pogány” őseink számára milyen természetes, sőt automatikus volt az átváltás a Boldogasszonykultuszról a Mária–tiszteletre. Egyház szavunk minden törés vagy jelentésbeli változás nélküli, folytatólagos túlélése azt is bizonyítja, hogy Isten–fogalmukban sem volt lényegi változás: a “pogány” Magyarok Istene és a keresztények Istene ugyanaz volt, csak megismerése lett tisztább, természete még jóságosabb, még atyaibb Jézus Krisztus tanításának a magyar lelkekbe való beplántálása folytán. A keresztény vallás e két, mai napig alapvető aspektusának magukévá tétele tehát semmi nehézséget nem okozott őseink számára. Nem volt szükségük ószövetségi példákra, Ábrahám vagy Mózes történetére, melyek egy többistenhitű, vagy keresztény szempontból fogyatékosnak ítélt Isten–fogalommal rendelkező nép számára szükségesek lehettek volna az egy igaz Isten megismerésére való elvezetéshez. A latin rítusú s a latin hivatalos nyelvet használó papság természetesen részesült bizonyos oktatásban a zsidóság szent könyveit illetően, de ez még a klérus legtanultabb rétegeiben sem lehetett valami mélyreható. Jellemző, hogy Anonymus, aki a párizsi egyetemen, Európa akkori legtekintélyesebb felsőoktatási intézményében tökéletesítette egyházi és történelmi tudását, a honfoglalásról írt Gestájában egy szóval sem hivatkozik a zsidó Szentírásra, pedig az Úr városából az Ígéret Földjére költöző Ábrahám, vagy a zsidóságot az egyiptomi rabságból oda ismét visszavezető Mózes példája kézenfekvő lett volna a népét Szkítiából új hazába vezető Álmos és fia, Árpád esetében. Ellenkezőleg: ismételten az akkori európai közvélemény által annyira elítélt, a “keresztények kegyetlen üldözőjeként” feltüntetett Atilla királyra hivatkozik, mint akinek jogos örököseiként őseink a Kárpát–medence birtokába léptek. Több történészünk – így Deér József, Eckhart Ferenc és a sorok írója is – arra is rámutatott, hogy a honfoglaló magyarság politikai, társadalmi és jogi intézményei, melyek szorosan összefüggtek őseink hitvilágával és egész vallásos meggyőződésével, töretlenül tovább éltek az egész Árpád–korban. A középkori magyar archiregnum, az Európa összes többi királyságainál egy fokkal magasabb nemzetközi jogi státusú apostoli királyság, változatlanul “Atilla király országa” volt, melyet a magyarság immár keresztény formában, a krisztushívők közösségének szerves részeként épített tovább Európa szívében. Legszebb és legfontosabb példája ennek a történelmi magyar alkotmány középpontjában álló Szent Korona–eszme, amelynek fogalmát őseink még Keletről hozták magukkal, de a korona, melyben megtestesült, már teljesen keresztény jellegű. Teljes biztonsággal állíthatjuk tehát, hogy a magyarság átmenete a “pogányságból” a kereszténységbe a zsidó vallási és erkölcsi hagyományok igénybevétele nélkül, a magyarság saját vallási és erkölcsi hagyományainak azok alapelveinek Jézus Krisztus tanításába való közvetlen átültetésével ment végbe. Képletesen kifejezve úgy mondhatnánk, hogy a kereszténységre való áttérésünk a gyümölcsfák oltás által, a gyökerek érintése nélkül történő nemesítéséhez volt hasonló. A fa ugyanaz maradt, csak termése lett nemesebb. A keresztény papok munkássága folytán egyes, a zsidó Bibliában megörökített, de annál sokkal ősibb eredetű, a nagy közel–keleti kultúrák, sőt az egész emberiség közös kincsét képező hitregék – így a világ teremtése, a paradicsom és az első emberpár bűnbeesése, Káin és Ábel története, a vízözön és egyes szimbolikus jellegű példázatok – elkerülhetetlenül köztudomásúvá váltak a magyarság széles köreiben. Erről tanúskodik első összefüggő nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd is. Fel kell azonban hívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy ebben a “zsidó” szó elő sem fordul, és nem is valószínű, hogy a hallgatóság tudatában volt annak, hogy a paradicsom és a “mi ősünk, Ádám” története a zsidók szent könyveiből származik. Az egész középkor folyamán, az ún. “ószövetségi” szentírást le sem fordították magyar nyelvre. A középkori magyar közvéleménynek a zsidósággal kapcsolatos felfogását és a zsidó népnek a Megváltásban vitt szerepéről alkotott képzeleteit rendkívül világosan fejezi ki második legrégibb összefüggő nyelvemlékünk, az Ómagyar Mária siralom, melyet egy Löwenben tanuló magyar diák, tehát igen magas műveltségű pap vagy papjelölt rótt pergamenre: “Választ világomtúl zsidó, fiadomtúl, édes örömemtül.” “Zsidó, mit tész, törvénytelen, fiam mert hal bűntelen, fogva, húztozva, öklelve, kötve ölöd.” Nem kell különösképpen fejtegetnünk, milyen felfogást tükröznek ezek a sorok, és milyen kevés köze volt a zsidó vallási hagyományoknak a középkori keresztény magyarság hitéletéhez. Anonymus és azok a középkori magyar papok, akik az említett nyelvemlékeket írták, egy csöppet sem voltak a keresztény hittételekben és az egyház tanításában kevésbé járatlanok, mint mai utódaik, mert a Bibliát betéve tudták. Szellemileg sem voltak korlátoltabbak, sőt sokkal világosabban tudtak gondolkozni, hiszen agytekervényeik sem szellemi, sem kémiai mérgekkel nem voltak megfertőzve. Lényegesen közelebb álltak a természethez és az egész világrendhez, mint mi, és ami a legfontosabb: sokkal közelebb voltak, időben és felfogásban egyaránt, az ősi magyar hagyományokhoz, és azokat sokkal világosabban látták és értelmezték, mint a 20. század magyarsága – papostól, püspököstől, politikustól. A harmadik évezred küszöbén ezekhez a tiszta forrásokhoz kell visszatérnünk, mint magyaroknak és mint keresztényeknek egyaránt. Ezeknek a forrásoknak a megmérgezése és a magyar kereszténység útvesztőbe terelése – sérelem ne essék, mondván! – a reformációval kezdődött. A zsidóság szent könyveinek teljes magyar fordítását egy protestáns prédikátor, Károli Gáspár készítette az Úr 1590. esztendejében, mire azután a jezsuita Káldi György is ráduplázott 1626–ban a maga Szentírás–fordításával, hogy a katolikusok is részesülhessenek ennek “áldásaiban”. A zsidó vallási hagyományok hazai kultuszában azonban mai napig a protestáns egyházak vezetnek, különösen a reformátusok, kiknek papjai egyetlen igehirdetésükben sem mulaszthatják el valamelyik ószövetségi történet vagy próféta felidézését. Szükséges tehát részletesen megvizsgálnunk, hogy a magyar keresztény egyházaknak ez az “elzsidósítása” egyáltalán indokolt volt–e? Ehhez pedig hozzátartozik a zsidóság Isten–fogalmának és nem zsidó embertársaihoz való viszonyának, azzal kapcsolatos erkölcsi felfogásának, valamint a Megváltásról, tehát a Messiásról alkotott képzeteinek elemzése, továbbá Jézus Krisztus mindezekre vonatkozó tanításának a korábbi zsidó vallási és erkölcsi hagyományokkal való tételes szembeállítása. Csak így leszünk képesek arra, hogy a most újból megkeresztelkedő nemzetünknek biztos irányt mutassunk a harmadik évezredbe. http://www.freepress-freespeech.com/holhome/kiscikk0/judkereszt.htm

2006.02.21. 22:34

Az előző, a sumer- pártus- szkíta- hun-magyar nemzetünkről szóló cikk címe, mely véletlenül lemaradt:   Grandpierre Attila - Az ősi magyar világlátás és Csodaszarvas-jelképünk eredeti értelme

2006.02.21. 22:33

Az előző, a sumer- pártus- szkíta- hun-magyar nemzetünkről szóló cikk címe, mely véletlenül lemaradt:   Grandpierre Attila - Az ősi magyar világlátás és Csodaszarvas-jelképünk eredeti értelme

2006.02.21. 22:31

Grandpierre Attila -   Az ősi magyar világlátás és Csodaszarvas-jelképünk eredeti értelme Az ősi magyar kozmogónia forrásai Minden nép gondolkodását foglalkoztatta és foglalkoztatja a kezdetek kérdése. Honnan ered a világ? Honnan jövünk, hová tartunk, és mivégre? Hogy sorsunkat, életünket átláthassuk, tudnunk kell, hogyan gondolkodtak eleink a kezdetekről, a világ és az élet lényegéről. A nemzeti kultúra az egyéninél sokkal nagyobb távlatokat fog át. Az ősi, természetes nemzet, amely az emberré válás közvetlen folytatója, pedig magának a Természetnek őrzi titkait, a Természet akaratának egyenes folytatója. Az ősi magyar világlátást azonban a történelem sötét erői igyekeztek minél alaposabban elpusztítani (ld. pl. Vatican, 1000; Grandpierre K. Endre, 1996a, 62. o.). Feltárható ezek után az ősi magyar kozmogónia? Tudjuk, hogy a magyar nép múltja a távoli ősmúltba, több mint tízezer évre nyúlik vissza (Grandpierre K. Endre, 1996b). A nemrég újra felfedezett, sőt, újra kiadott magyar ősgeszta, a törökből fordított Tárih-i-Üngürüsz (A magyarok története, 1982) csodaszarvas-mondái évtízezredeket fognak át (Grandpierre K. Endre, 1981, 1990). De van-e lehetőségünk a több ezer évvel ezelőtti magyar ősgondolkodás feltárására olyan kérdésekben, mint a világkeletkezés és a világ természetének megítélése? Egy nemzet kialakulása, nemzeti létének kezdete a létét alapvetően meghatározó erők tevékenységének eredménye. Éppen ezért igazi természetünk megismeréséhez elengedhetetlen ősgondolkodásunk feltárása legalább és legelső sorban a lényegi, a végső kérdésekben. Különösen így van ez egy ősnépnél, amelynek kialakulásakor nem elnyomó, korlátozó történelmi erők játszottak szerepet, hanem maguk a Természet erői, a Természet legkifejlettebb szellemi-közösségi erői. Egy ilyen ősnép gondolkodásának lényegi feltérképezése a Természet szellemiségébe ad bepillantást, és így a magyarság és az emberiség eredeti rendeltetésének feltárására ad lehetőséget. Ha pedig az ősnép mai helyzete évezredes hanyatlást mutat, és ha a történelmi hanyatlás végső oka az ősi szellemiség elvesztése, és ha az ősnép ma gyakorlatilag végveszélyben van, akkor az ősnép eredeti gondolkodásának feltárása kiemelkedően fontos feladat. De lehetséges-e feltérképezni egy ősnép világképzeteit, ha ezer éve elrendelték ősi írásunk, könyveink beszolgáltatását, elpusztítását? Lehetséges-e megtudni, mit tanított őstudásunk, ha ezer éve irtják ősvallásunk emlékeit? Egy nép kultúrájának kiirtása jóvátehetetlen, emberiség elleni bűn. Éppen ezért a bűn következményeinek időbeli elhatalmasodását kötelességünk erőnkhöz mérten mielőbb feltartóztatni. Még ha lehetetlennek is tűnik ezer év rontó erőivel szemben felmutatni az igazságot, mégis meg kell próbálni, hiszen nincs más lehetőségünk a fennmaradásra, mint eredeti lényegünk, szellemiségünk megismerése, megerősítése és társadalmi szintű érvényre juttatása. Ősi kultúránkat teljes egészében nem irthatták ki, mert nyelvünk, népmeséink, néphagyományaink, családi és történelmi emlékezetünk, a szájhagyomány ellen a modern könyvégetési technikák is tehetetlennek bizonyulnak. És még valami. Nem lehetséges tökéletes bűntény. A bűntény ugyanis nyomot hagy, és ez a sorsa a nyomeltüntetésnek is. Az eredeti tett helyébe állított éppúgy őrzi az összefüggések lényegét, ahogy egy eltemetett magaskultúra fénye is átsüt az évezredeken, és nyomát otthagyja az utódjául jelentkező maradvány-kultúrákon. És hogy ez mennyire így van, azt a következőkben szemléltetem. A magyar nyelv az első világlétezőről Vegyük először nyelvünk bizonyítékait! Mit mond nyelvünk a legelső világlétezőről? Az első létező minden későbbi létező oka, tehát maga a végső, pontosabban: első ok. Van-e erre a minden más létezőtől független létezőre a magyar nyelvnek kifejezése? Ami nem más által létezik, az eleve létezik. Az első létező tehát eleve létezik. Első, eleve, lét – a magyar nyelv logikája az “el”, “él” szótőt emeli ki az első elv összefüggésében. Az első létező tehát – engedve a nyelvi logikának – az első élő, az eleve élő. És ha figyelembe vesszük, hogy az első élőnek egyben első és egyetemes oknak is kell lennie, akkor egyetemes magyarázatul is kell szolgáljon – vagyis eljutunk az első elv fogalmához. És ebben ismét visszajutunk a magyar nyelv logikájához, mert az “elv” szó tökéletesen beleillik az első-eleve-élő-lét fogalomsorba, alaki és tartalmi szempontból egyaránt! Az első, eleve élő tehát – az első elv! Az élő, az élet elve! A magyar nyelv logikája szerint, a magyar nyelvet teremtő közösség szellemisége, világérzékelése szerint tehát az első világlétező – az élet volt, elvi szinten, elvi létsíkon. A megvalósult világ későbbi természetű, az élet elve kibomlásának, megtestesülésének tekinthető! Ez a válasz a Világegyetemet élő természetűnek jelöli meg, és egyik következménye az, hogy akkor értjük meg a világot igazán, ha felfogjuk, hogyan kapcsolódik a kozmikus életelvhez, mennyiben segíti elő az élet kibontakozását. Kultúránk ezeréves pusztítási kísérletei során nem hagyták ki nyelvünk eredeti fényének tompítását sem. Igyekeztek úgy beállítani, hogy a nyelvi bizonyíték – nem igazi bizonyíték, hiszen a nyelv elemei, de még nyelvtana is változhat az idők folyamán. Csakhogy itt nem egy nyelvtani elemről, nem egy szóról van szó – hanem egy egész összefüggő szó-sorozatról. És ezért fel kell rá figyelnünk, hogy amíg egy-egy szóból nem feltétlenül vonhatunk le helytálló következtetéseket, addig egy összefüggő szó-sorozat, ha alaki és tartalmi jegyei egybevágnak a sorozat elemei között fennálló logikai kapcsolattal, a legerősebb tárgyi bizonyítékok egyikének tekinthető. De menjünk tovább! Ha nem ismerjük közvetlenül saját ős-gondolkodásunkat, mit tudunk arról, ami a fennmaradt világ-elképzelések közül a legrégibb? Mai általánosan bevett ismereteink szerint a kultúra ősnépe a közép-ázsiai sumír, i.e. 4000 körül már írással rendelkezett. Francois Lenormant 1877-ben megjelent könyve (nemrég újra kiadták), a Káldeus Mágia, a ninivei királyi palota könyvtára egyik nagytáblájának fordításán alapszik. De mi közük a káldeusoknak a sumírokhoz? Nemrég tisztázta a kérdést Gyárfás Ágnes (2001). Eszerint Oppert 1879-ben adta a dél-mezopotámiai turanoid (a magyar népcsaládhoz tartozó) magas kultúrájú népnek a sumír nevet. Azelőtt ugyanis az indoeurópai anyanyelvű tudósok egyértelműen turáni eredetűnek tartották mind a káldeus, mind a baktriai (újabban: elámi) kultúrát. Oppert a sumír nevet a tibeti mitológiából szedte elő, vagyis mesterségesen oda nem illő nevet ragasztott a magyar népcsaládhoz tartozás jelentésével már feltöltődött, ragozó nyelvet beszélő káldeus népre. A névváltás egyetlen indokául a trianoni diktátum tudományos előkészítése szolgálhatott. Első elvek a káldeusoknál Visszatérve a káldeus világ-gondolkodáshoz: a káldeus mágusok a világ lényegét végső elvekre vezették vissza. Az első egyedülálló elv, amitől minden más származott, az “ILU”, aminek jelentése: Isten, Jó, az “egy isten”. De mit jelent az “isten” fogalma? Ipolyi Arnold “Magyar mitológia” c. könyve szerint: isten – a legfelsőbb lény. Akkor tehát ILU azt jelenti: az első lény! Vagyis – az első élő-lény, az első élő! És mivel a káldeusoknál az első létező – egy elv, vagyis egy tisztán szellemi természetű, rendező-teremtő tényező, ezért ez az első élő elv is egyben. Ez pedig érdekes egybeesést mutat a magyar nyelvből adódó megfejtéssel! Ez az egyezés még mélyebb, ha figyelembe vesszük, hogy ennek az első elvnek a neve: ILU, azaz: I-L-U, ami pedig nyelvtörténetileg azonosnak tekinthető az É-L-Ő-vel, sőt az E-L-V-vel (ahogy “Ilona” nevünkkel, vagy Bab-Ilon nevével is rokonságban áll). Az egyezés tehát nemcsak tartalmi, fogalmi szinten áll fenn, hanem meglepő módon alakban is! Ilu, az első elv után a káldeus mágusok egy elv-hármasságot állapítottak meg. Vagyis Ilu után három elv következik: Anu, az idő (Kronosz) és a Kozmosz alapelve (mai tudományos nyelven: a téridő); Hea, a felfogóképesség, ami megeleveníti az anyagot, és a Világegyetemet élettel irányítja és inspirálja; és Bél, a szervezett Világegyetem teremtője és szabályozója. Az első létezőt nyomozó kutatásunk tehát a következő fogalom-sorra vezet: első-eleve-élő-elv-ILU. A Mágusok őselvei és a hunok vallása Diogenesz Laertius “A kiemelkedő filozófusok élete” című, i.sz. 200 körül született munkájában megírja, hogy a Mágusok az egyiptomiaknál is ősibbek. Művének első mondatai szerint “Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy a filozófia tanulmányozása a barbároknál kezdődött el. Nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a perzsáknak voltak Mágusaik, a babiloniaiaknak vagy asszíroknak Káldeusai, az indiaiaknak Gimnoszofistái; a kelták és gallok között a Druidák népe”. Arisztotelész “A filozófiáról” c. műve szerint a Mágusok két első elvet ismertek: az egyik Zeusz vagy Ormazd, a másik Hades vagy Ariman. Ezt megerősítik Hermippus, Eudoxus és Theopompus könyveikben. Igen ám, de a Zeusz csak egy görögösített fogalom, és a Zeusz szó eredeti, a “zoé” görög szóval rokon jelentése: Élet. Ezzel összevág, hogy Hades jelentése: halál. De mit jelent Ormazd? Ormazd annyit tesz, mint “Mazda Úr”, vagyis a Mazda szó jelentése szerint: Bölcsesség Úr (New Larousse Encyclopedia of Mythology, p. 310). Valóban, a közép-ázsiai médeknél és perzsáknál a legfőbb isten neve: Ahura Mazda, és jelentése: a Bölcsesség Ura (Hinnels: Perzsa mitológia, Corvina, 1992). Ariman pedig már szinte magyarul maradt fenn: Ariman, vagyis Ármány. Ez pedig egybeesik Diogenesz Laertius leírásával, ami szerint a Mágusok két fő elve: a jó és a rossz alapelve. Valóban, az Élet – a Jó, a Halál – a Rossz, a Bölcsesség – a Jó, az Ármány – a Gonosz. Egy rendkívül érdekes adalék: hogy a szkíta népek családjának egy tagja, a szakák, akik ma is élnek Szibériában (orosz nevük: jakutok) mitológiájában urmaysde = a Nap (Mitológiai Enciklopédia, 1988, II., 134. o.)! Vegyük mindehhez hozzá, hogy J. J. Modi (1926) a hunok vallásáról azt írja: “a régi idők hunjainak vallása (Zaratusztra ideje előtt) a Mazdayaznán volt”. A Zoroasztrizmusban a Jasznák hosszabb imákat jelentenek, a Mazdayaznán vallás tehát az eredeti, i.e. 1500 előtti mazda vallás volt Modi szerint, vagyis: bölcsesség-vallás. J. H. Moulton (1912) szerint a mazdaizmusban a legnépszerűbb istenség Anahita, a legfőbb női istenség volt. A mazdaisták (vagy kevésbé idegenül: a bölcsesség-szeretők) a négy elemet imádták, a tüzet kettős alakjában, mint Napot és Holdat, a vizet, a földet és a szelet. A varázslók külön papi törzset alkottak, ahogy az árpádi bejövetel idején a regösök is. Tegyük mindehhez hozzá, hogy ez a leírás egy teljesen más kultúrkörhöz tartozó szemléletét is magában foglalja – és ne tévesszük szem elől a világ első elvének szellemi természetét. A Napisten és Él Az ősi világlátás feltárásához újabb segítséget kapunk a Napisten eredeti, magyar (és sok más nép nyelvén megőrzött) elnevezésének megismeréséből. Ezt a nevet mindannyian ismerjük, de csak úgy, mintha hétölnyi porral lenne lefedve: tudjuk, de nem látjuk. Ha kérdezik tőlünk, nem tudjuk. De ha megmondják, rögtön látjuk: persze, nyilván! Világos, mint a Nap! A Napisten ősi, aranykori neve: Él. Ez a név pedig kulcsfontosságú bizonyíték az emberiség, a magyarság ősvallásának feltárásához. Ahogy Grandpierre K. Endre (1997) megmutatta, az Él ugyanis még ma is, és régen is - világszó. "Ismeretes az egész ókori világban és ismeretes ma is az egész földkerekségen, Mezopotámiától Skandináviáig, az ókori világtól az északi tundrákig. Rövid felsorolásunk szerint: · Hél, Héliosz - (a "h" határhang sok nyelvben néma, (H)Él, görög szó-véggel, szuffixummal ellátva): Nap, Napisten · Hellasz - ókori Görögország, Él országa · Hellének - Él isten, azaz a Napisten gyermekei, Él gyermekei · Ilion (Trója, Íliász) - Éli hon, Él isten vára · Heléna (Szép Heléna), Ilona (Magyar Ilona, vagy Tündér Ilona): A Napisten lánya · Helikon, a múzsák hegye: Apolló isten hegye, a Napisten hegye · Heliopolisz - Él Napisten városa · Helgoland - Hél (ÉL) országa · Hélium, az az elem, amelyet a Napon fedeztek fel először, Nap-elem · Hél: a Napistenhit megdöntése után az alvilág elnevezésévé vált. Ismét csak érdekes fordulat. Az a szavunk, amiből az élet szavunk is ered, ma mit jelöl? Az alvilág megjelölésévé tették! Mekkorát fordult a világ! Erről a fordulatról miért nem lehet hallani? Hell(angol): pokol. Akkor Hellász, a Nap, az élet országa: a pokol országa? · Heliorunák: a Napisten tudós papnői. Jordanes gót püspök hunellenes éllel és a szkíta hagyományokat teljesen félreértő Orosius alapján azt írja, hogy a hunok "tisztátalan szellemek" és a Heliorunák nászából származnak. A heliorunák magyar varázslónők voltak, Él isten tudós rovásvető, írástudó papnői. Erről se sokat hallottunk. Magyarországon lakunk, magyarok vagyunk, érint bennünket az ügy, tehát nem hallottunk róla. A magyar nyelvben a legélőbb az él tő szócsaládja. Éled, élelem, élmény, élénk, éleszt, éltet, élvezet, éles, eledel, eleven, élelem, illat, elődök (az isteni eredet képviselői), elem, éles stb. Rokon "él" szavunkkal a szanszkrit "il" (mozog, mozdít), mely teljesen egy eredetű és hasonló jelentésű a magyar "él" szóval. Akkád ilu, ilum Arámi aláh Arab ilah, aláh, allah Héber El, Él, Elohim A gót liban, német leben, angol live, a finn elan=élek, a francia elán mind az "él" szótövet tartalmazza. Jézus állítólagos utolsó szavaiban kihez fohászkodhatott máshoz, mint az egyetlen létező istenhez, Élhez? "Éli, Éli, lamma szabaktani" - Éli, Éli, miért hagytál el engem?" Az első létezőt nyomozó kutatásunk kiegészülve a következő fogalom-sorra vezet: első-eleve-élő-elv-ILU - ÉL. Figyelemre méltó ez az egyezés-sor! Az első elvek –szellemi elvek Megfigyelhetjük, hogy a magyar, káldeus, hun, mágus kultúrákban a világ első elvei tisztán szellemi, értelmi természetűek. Ez a tény különösen akkor szembeszökő, ha összevetjük a nyugati civilizáció alapjául vett görög civilizáció felfogásával. Az első görög filozófusok, a milétoszi bölcselő, Thalész, és nyomában Anaximandrosz, Anaximenész, Anaxagorasz felfogásában az első világlétezők az őselemek (első szubsztanciák). Thalész felfogásában az őselem a víz. A további görög bölcselőknél az őselemek között megjelenik a föld, levegő és a tűz, az apeiron stb, amelyek közös jellemzője, hogy anyagi természetűek. Figyeljük meg, hogy már a legelső görög bölcselő is természetesnek vette a végső világlétező őselv mivoltát, amit az őselem “arché”-nak (jelentése: őselv) minősítése fejez ki. Vagyis nem a görögök dolgozták ki az őselv fogalmát, az a görög bölcselet kezdetekor már jelen volt, a levegőben volt, köztudomású volt. A görög gondolkodás újdonsága abban állt, hogy ezt a szellemi természetű őselvet anyagi természetűnek vette. Előttem ez az eljárás értelmetlen, hiszen hogyan képes a víz, vagy bármilyen anyag, mint őselem bármit is megmagyarázni? Egy anyag ilyesmire nem képes, magyarázó erővel csakis az alakító tényezők, a mozgatórugók ismerete bírhat. A mozgatórugók hosszú távú, világot átfogó iránya viszont nem lehetséges egyfajta szellemiség nélkül, hiszen az anyag önmagában tudat, cél, szándék és értelemmentes, vak tényező, csakis a vak-véletlenre számíthat. Az anyag önmagában mozgató-szervező erőt jelent: és ez a véletlen, vagyis az iránytalanság. A megértés eleve a hosszú távú irány feltárására irányul, vagyis a megértés szükségképpen egy szellemi (átfogó, egységes iránnyal rendelkező) irányító erő megismerését kell jelentse. Ha a világ a vízből lett, akkor a világban megfigyelhető rend oka a vízben meglevő rend vagy rendteremtő képesség kell legyen, nem pedig önmagában a víz mint anyagi szubsztancia. Thalész minden bizonnyal félreértette az őselv fogalmát, nem volt képes felfogni az őselv szellemi természetét, egyoldalú anyagi szemlélete miatt. Az anyag viselkedésében megnyilvánuló törvényszerűségek a mai fizika szerint is egyetlen végső elven alapulnak (ez a Hamilton-elv, más néven a legkisebb hatás elve). Az anyagi folyamatokban tehát szükségképpen egy szellemi szervezőelv tevékenysége fejeződik ki. Ha ezt a szellemi végső elvet kivesszük a fizikából, a fizika összes egyenlete, összefüggése összeomlik. Ha a fizika szellemi lényegét szem elől tévesztjük, és csak az anyagi jelenségekre korlátozzuk figyelmünket, azzal pedig a törvények eredetét a megmagyarázhatatlan, tudományosan nem vizsgálható misztikus jelenségek körébe utaljuk – tudománytalanul. De hogyan jelentkezett akkor a görögségnél az élő Világegyetem elképzelése? Milyen forrásból? A régi, több ezer évvel ezelőtti világban a szkíta mágus-kultúra kiterjedt Európára, Ázsia és Afrika nagy részére (lásd Grandpierre K. Endre: Mióta él nemzet e hazán? 1996c). Ennek az őskori-ókori magaskultúrának töredék-maradványai lelhetők fel az úgynevezett “samanizmus”-ban. A samanizmus egyik alaptétele, hogy minden él. Más szóval: minden létező él, minden jelenség mögött ott található az élet kozmikus alapelve. A görög materializmus nem volt képes kiküszöbölni a vele közvetlenül szomszédos magaskultúra (Európa: a Kárpát-medencei, meótiszi, Kelet-Európai síkságon elterülő Szkítia, a Közép-Ázsiai Káldea, Párthia, Médea, Elám) hatását, átvette az egyetemes életelvet egy anyag-központú formában: ez a hülozoizmus (hülo: anyag, zoé: élet). Azzal, hogy a görögök anyag-központú szemléletet alakítottak ki, megbontották a mágikus világlátás, a természetes világrend egységét. A mágikus világrendben ugyanis a világlétezők: az élet, a lélek, az értelem, és az anyag, egységet alkottak, amiket egy mágikus világszervező erő kapcsolt össze. Ha az élet, a lélek, az értelem és az anyag a világfa egy-egy ágának, a létezés egy-egy “vízszintes” szintjének felelnek meg, akkor az őket összekötő “függőleges” szervező világerő a mágikus erő, az az erő, amitől a magból óriás fák sarjadnak. A világrend egységének megbontása azonban törvényszerűen valótlanságra és korlátoltságra vezet. Az anyag központi szerepbe kerülésével ugyanis a fennmaradó világlétezők háttérbe szorulnak! Így pedig az értelem is háttérbe szorul. Nemcsak hogy nem lesz képes az értelem a valóságot egészében megragadni, hiszen kirekesztették a világ természetes egységéből, hanem megmagyarázni, felfogni is képtelen lesz a világ magasabb szintű, szellemi szerveződését. Ha az anyagi lefedi a világszervező erőt, az egységes világ-élőlény valóságos, isteni erejét, akkor attól kezdve az “isteni” (eredetileg: mágikus) és a valóságos (anyagi) lényegében elkülönülnek egymástól, a világszervező erő kirekesztődik a már anyagivá laposított világból, és így szükségképpen érthetetlenné válik. Az érthetetlen, értelemmel felfoghatatlan világlényegről a leegyszerűsítő, eldurvult civilizációk misztikus létezőkként számolnak be. A miszticizmus lényegében azt jelenti, hogy a világ csodái, isteni értelme az értelemmel felfoghatatlanok. A miszticizmus tehát törvényszerű következménye a mágikus, egységes világlátás megdöntésének, ellaposításának, leegyszerűsítésének, értelem-ellenességének. A leegyszerűsítés közvetlen következménye, hogy a figyelmen kívül hagyott világlényeg homályba borul. A mágikus világlátásban az anyagi az élőnek, a léleknek, az értelemnek testvére, társa, egyívású, mágikus testvériségben egylényegű oldala. A misztikus világnézetben az anyagi és az isteni különválnak, egyoldalú viszonyba kerülnek: a materializmusban az anyagié az egyeduralom, a miszticizmusban az értelemmel felfoghatatlan istenié. Mindkettőben közös az emberi lényeg, az értelem kirekesztése, és az élet kozmikus súlyának pehelysúlyúvá válása. Materializmus és miszticizmus: iker-testvérek az értelem-ellenességben, az ember-ellenességben, az élet-ellenességben. A materializmus és a miszticizmus uralomra kerülése az emberi világ bukását jelentette. Pitagorász és a szkíták John Burnet (1915-1916) alapvető tanulmányában azt írja: “a görög vallás központi, kardinális tantétele, hogy áthidalhatatlan, vagy majdnem áthidalhatatlan űr tátong az emberek és az istenek világa között”. Pitagorásznál ennek ellenére megjelennek olyan gondolatok, hogy az emberi lélek halhatatlan, tehát isteni természetű; hogy a Világegyetem nem kaotikus, hanem fényes rend hatja át, ezt fejezi ki az új, Kozmosz elnevezéssel. A “Kozmosz” fogalma a Világegyetem legfőbb ékességének, belső rendjének és e rendben megnyilatkozó fényes értelemnek a kifejezése. Pitagorász volt az első görög bölcselő, aki filozófusnak, azaz bölcsesség-szeretőnek nevezte magát (ami, mint láttuk, egybevág a hunok vallásával). Pitagorász volt az első a görögök között, aki azt hirdette, hogy minden élőlény egylényegű – addig az ember a görögöknél a természeti világ “felett” állónak tartotta magát. Burnet észrevette, hogy a lélek kozmikus egyetemességének és halhatatlanságának tana nem egy “primitív” elképzelés. Ilyen elképzelésre a görög történelem semmiféle talajt nem adott, mondja Burnet. Ebben pedig még határozottabban támogatja Meuli (1935) és Dodds (1951). Dodds (1951) ezt a magaskultúrára utaló, fejlett elképzelést egyértelműen a szkítákra vezeti vissza. Ez a szellemiség “Szkítiából indul, Helleszpontosznál átlép az ázsiai Görögországba, esetleg összeadódik a Krétában továbbélő minószi hagyománnyal, és onnan jut el a távoli Nyugatra Pitagorásszal.” És Pitagorásznál bukkan fel először a görögöknél a Világegyetem olyan képzete, ami a Világegyetemet állati alakban jelképezi (Brehier, 1910/1971, p. 148)! Ez pedig újabb, eddig nem vizsgált azonosságot mutat a Világegyetem szkíta-magyar Csodaszarvas jelképével. Világképzetek az indoeurópaiaknál Az indiai és a germán mítoszokban a világegyetem a káoszból összeáramlással keletkező ős-ember testének feldarabolásából született (ld. pl. Huyghe, 2000). Hésziodosz (i.e.VII-VII. szd.) az “Istenek születése” című művében a Káoszból születik a Föld, majd ezután az elvek, elemek, felsőbb lények stb. Egy ilyen kultúrában a világegyetem állat-alakban jelképezése a káosz elsődlegességét az élet elsődlegességével váltja fel, vagyis megbontja a görögség egységes kozmogóniáját, és egy ettől idegen, természetes végső alapra építi fel kozmogóniáját. Kétségtelen, hogy Pitagorász a világ állat-alakban megjeleníthető lényegiségét sem a görög kultúrkörben dolgozta ki, hanem kölcsönvette egy olyan kultúrából, amelynek kozmogóniája élet – és nem káosz – központú volt. Ez a kultúrkör pedig nem lehet más, mint ismét csak a szkíta-magyar kultúrkör. Ezt bizonyítja, hogy a szkíta-magyar kultúrkörben az élet az első világtényező, és emellett maga a jelkép is, a Világegyetem állat-alakban megjelenítésének képzete is jellegzetesen magyar. A magyar kultúrkörben nemcsak a Világegyetem élő természete, állat-alakban jelképezhetősége ismert, hanem az is, hogy milyen állat a legalkalmasabb erre, az is, hogy melyik állatról van szó: és felbukkan előttünk a Csodaszarvas, évezredes értelemmel telített fényben. A Csodaszarvas képzetének keletkezése Eddigi vizsgálataim szerint a Csodaszarvas képzete a bölcsesség-szerető szkíta-magyarság természetfilozófiájából született. Ebben a magyar kozmogóniában ugyanis az első világlétező az Élet szellemi természetű elve. És mivel ezt a szellemiséget szemléletesen is meg akarta közelíteni szellemével, és a Tejút ragyogó csillagai, a Zodiákus csillagképei egy óriási, kozmikus egység testetöltését mutatták, az égi csillagvilág szemléltetésére a belső, mély értelmet, természeti erőt hordozó szarvast választották. A szkíta-hun-magyarság nem élt a Természettel ellentétben, mint ahogy a Természet leigázására szövetkezett népeknél ez előfordult. Természetes volt tehát, hogy a kozmikus világ jelképezésére a Természetből válasszanak megfelelő kifejezőt. Az, hogy az állatvilágból választottak, a magyar kultúra óriási múltjára utal. Az emberiség fejlődésének ugyanis természetszerű velejárója, hogy eleinte egységben él az élővilággal, a növényvilággal és az állatvilággal, ezeket mintegy társ-világnak tekinti, és ezek természete felkelti kíváncsiságát. Az évmilliók alatt így az ember szinte együtt nő föl a növény-és állatvilággal, és ezalatt az idő alatt a bensőséges együttélésben olyan mély megismerésre tehet szert, ami megvilágíthatja a növényi és állatvilág eredeti, kozmikus jelentőségét, azt az értelmet, amiért a Természet a növényvilágot és állatvilágot létrehozta. Így tehát szükségszerű, hogy az ősnép emlékezete a kezdetekig, évmilliókig visszanyúlva őrzi társ-lényeinek szellemiségét, és ezért az általa vizsgált égbolton is a lenti, földi világban számára fontos lényegvilágot jeleníti meg, vetíti ki. Ez a kivetítés azonban nemcsak formai, hanem tartalmi is, ha az eredeti természeti egységre utal, ha annak eredeti, természeti értelmét hordozza, fejezi ki. A földi, természeti világ ugyanis egyenes folytatója az égi, kozmikus világnak, ahogy a Föld a Naprendszer szülötte. Az állatvilág az Élő Világegyetem kozmikus folyamán az emberiségért utazó hajó, az Élő Világegyetem emberiségre mutató karja, az Élő Világegyetem közösségének az emberiséghez legközelebbi tagja. Ha az ember az állatvilágra néz, így természetszerűen a Kozmosz hozzá legközelebb eső társ-élőlényét látja. Mindenek fölött álló tény, hogy az ember e kozmikus-természeti erők folyatójának született a földre, ugyanannak az erőnek, ami a csillagvilágot, a növényvilágot és az állatvilágot is létrehozta. Így pedig egyenesen nem hogy meglepő, hanem fordítva, valósággal szükségszerű, hogy az emberiség első, évmilliókon át tartó, ősi, mágikus kultúrája a Nap pályáját is állat-alakokkal rajzolja meg az égbolton. Az Állatöv tehát az emberiség kozmikus-természeti szellemi örökségének mágikus korszakában született. Szükségszerű következtetéssel jutunk el oda, hogy nemcsak a Csodaszarvas, de az Állatöv is ugyanazon kultúra terméke kell legyen! A Világegyetem állat-alakban megjelenítése tehát a magyar kultúra évmilliókra visszanyúló ősiségét bizonyítja. Különösen nyilvánvaló lesz ez, ha a Csodaszarvas elképzelését a környező indogermán vagy görög elképzeléseivel vetjük össze. Az a kultúra, ami a Világegyetemet is egy ősember feldarabolására vezeti vissza, már az állatvilágról, a természeti egység érzékeléséről, az emberiség eredeti természeti létfeladatának élményéről levált kultúra, aminek számára már csak az ember a lényeges. Az ember-központú világlátásban a kozmikus társlétezők szükségképpen árnyékba borulnak, elszigetelődnek, és ezzel a világ-látás maga is lényegében homályosul el. Platon Pitagorasz nyomán, ugyanazokkal a szavakkal írja le a világ-állat eszméjét: “A világ egy önmaga lábán álló állat, aki önmagát táplálja, és aki minden lehetséges lényeget magában hordoz” (Bréhier, p. 148). A magyar őshagyományban a Csodaszarvas hordozza a Kozmosz, a Világegyetem értelemmel, érzéssel, élettel telítettségének csodálatos eszméjét. Nem csoda, hogy sok más nép mondájában is szerepel a szarvas vezető állatként (Berze Nagy János, 1927), hiszen a szkíta-magyar kultúrkör és hatása három világrészre terjedt ki. A Csodaszarvas szarvain a csillagok serege a magyar néphagyományban “gyújtatlanul gyullad, ótatlanul alszik”. A Csodaszarvas-Világegyetem és a mai világkép Mai világképünk szerint a világegyetem anyagi természetű, az “anyagi létezők összessége”. Aki ezt az anyagelvű világképet elfogadja, részt vállal a mai világ embertelenné tevésének felelősségéből. Aki pedig a mai világ emberivé tevésének felelősségéből akar részt vállalni, annak van honnan tudást merítenie. Van mit tanulnunk a magyarok eredeti világlátásától, amiben az emberivé, belsővé vált természeti erők természetlátása fejeződik ki. A Csodaszarvas-Világegyetem megismerése ma is valóságos csodaerőt adhat életünk emberi értelemmel, érzéssel megtöltéséhez. Irodalom: Brehier, E.: Chrysippe et l’ancien stoicisme. Gordon and Breach, Paris, London, nouvell ed. Revue, 1910/1971 Burnet, J.: The socratic doctrine of the soul. Proc. of the British Acad., 1915-1916, pp. 235-259. Diogenes Laertius: Lives of eminent philosophers. Cambridge, Mass., Harvard Univ. Press, 1925/1959. Dodds, E. R.: The Greeks and the Irrational. University of California Press, Berkeley, 1951, p. 146. Grandpierre K. Endre: Előtörténetünk a Tárih-i-Üngürüsz ős-csodaszarvas mondái tükrében, Forrás, 1981/11, 67. o. Grandpierre K. Endre: Aranykincsek hulltak a Hargitára, 1990. Grandpierre K. Endre: Őshazakutatás. Isten szava a magyar nép szava. Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása. Történelmünk Központi Titkai sorozat, 4. sz., 1996a. Grandpierre K. Endre: Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért. Történelmünk Központi Titkai sorozat, 6. sz., 1996b. Grandpierre K. Endre: Mióta él nemzet e hazán? Történelmünk Központi Titkai sorozat, II/B, 1996c, 79. o. Grandpierre K. Endre: Istennyomok hétölnyi por alatt. Az élet vallása. Történelmünk Központi Titkai sorozat, II/B, 1997, 38. o. Gyárfás Ágnes: A magyar nyelv ősrétegeinek kutatása. Ősi Gyökér, 2001 január-március, 35. o. Hinnels, J. R.: Perzsa mitológia, Corvina, 1992 Lenormant, Francois: Chaldean Magic. Its origin and development. Samuel Weiser, Inc., York Beach, Maine, 1877/1999 Huyghe, Edit és Francois-Bernard: Világképek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000. Mitológiai Enciklopédia (a Mifi narodi mira, szerk. Sz. A. Tokarev, 1980-1982 alapján), 1988, Gondolat, Budapest, II. köt., 134. o. Modi, J. J.: A hunokról akik meghódították Indiát. Mi volt a hunok vallása? Kéziratból fordította: Zajti Ferenc, Budapest, 1926, 11. o. Moulton, J. H.: Early Zoroastrianism, London, 1912, p. 149. New Larousse Encyclopedia of Mythology, p. 310 Vatican, 1000, IX. Cal. Oct. Die festo Iac. Ap., idézi: Grandpierre K. Endre, 1996a, 62. o. http://grandpierre.zenenet.hu/2001juli/csodaszarvas.htm

2006.02.20. 22:46

A ''Szebb Jövőért'' Társaság megkezdte az egyeztetéseket a Harmadik Út képviselőivel    A "Szebb Jövőért" Társaság szervezett keretek között nem vesz részt a 2006-os választási kampányban. Mint fiatal, frissen bejegyzett párt nem kíván versenyre kelni azokkal a jelöltekkel, akik példamutató összefogással a Miép-Jobbik-Kisgazdák színeiben indulnak el a választáson. Mivel a "Szebb Jövőért" Társaság legfőbb céljaként a nemzeti erők összefogását tűzte maga elé, a jelenlegi helyzetben egyértelműnek látja, hogy munkájával a Miép-Jobbik-Kisgazdák - a Harmadik Út - Parlamentbe jutását kell elősegítenie, mert minden más lépéssel veszélybe sodorná a nemzeti erők megjelenését a Parlamentben. Ezért a "Szebb Jövőért" Társaság bejelenti, hogy a Harmadik Út képviselőivel megkezdte az egyeztetéseket, hogy milyen formában tud a leghatékonyabban segítséget nyújtani az egyre jobban eldurvuló kampány során. Ugyanakkor aggódva figyeli a Parlamentből felröppenő híreket, miszerint a Fidesz és az Szdsz titkos koalíciós tárgyalásba kezdett. Ez a lépésük megmagyarázza, hogy a Fidesz miért viselkedik ellenségesen a Harmadik Út és az Fkgp egyre markánsabb megjelenésével szemben. A magát "nemzetinek", "jobboldalinak" mondó Fidesz  egy ilyen koalícióval végveszélybe sodorná az országot, mert elősegítené, hogy az Szdsz újra bekerüljön a Parlamentbe. Az az Szdsz, amely az elmúlt években mindent elkövetett a nemzeti öntudatunk megtöréséért, a nemzeti jelképeink bemocskolásáért, az országunk gazdasági ellehetetlenítéséért, fiataljaink erkölcsi megmételyezéséért, javaink külföldi kézbe juttatásáért. Ennek a szégyenteljes egyezségnek egyetlen akadálya lehet, ha a Fidesz mellett a Harmadik Út és az Fkgp jelöltjeit bejuttatjuk a Parlamentbe, mert ezzel rá tudjuk kényszeríteni a Fideszt a nemzeti oldallal való koalícióra. Felhívjuk a Parlamenten kívüli pártok figyelmét arra, hogy a választókörzetekben igyekezzenek elkerülni a nemzeti jelöltek egymás közötti versenyeztetését, a választók megosztását, mert csak közös erőfeszítéssel van esélyünk eredményt elérni a választáson. "Szebb Jövőért" Társaság elnöksége

2006.02.20. 22:42

Legújabb szoci agyrém: már az Országzászló is sértő 2006. február 19. 15:19HunHír.Hu Nem állítják vissza Győrben az egykori Országzászlót, mert azt a város szocialista polgármestere irredenta, horthysta jelképnek minősítette, amely sérti egyes népcsoportok érzékenységét. A Nefelejcs Polgári Egyesület hatezer aláírást gyűjtött össze ahhoz a petícióhoz, amelyben az emlékmű helyreállítását kérik győri polgárok az önkormányzat vezetőitől. A győri Országzászló hajdanán a Baross-híd lábánál állt, a helyiek számára a nemzeti összetartozás szimbóluma volt. Hatezer polgár az aláírásával kérte, hogy a városi közgyűlés döntsön az eredeti emlékmű visszaállításáról, ám a szocialista többségű testület a javaslatot elvetette, mondván provokatív volna, és politikai indulatokat gerjesztene. "A polgári egyesület által javasolt emlékmű olyan elemeket is tartalmaz, amelyek a Horthy-korszak jelképei voltak, az pedig történelmi tény, hogy Horthyék politikai programja volt az irredentizmus is" - fogalmazott Gergely Zoltán polgármesteri szóvivő. A kezdeményező Nefelejcs Polgári Egyesület vezetője szerint az alkotás nem hordozna politikai üzenetet, csupán a nemzeti újraegyesítés jelképe volna. "Egy nemzeti szimbólum visszaállítása nem sértheti senki érzékenységét. Ez nem jobb és nem baloldali ügy, nem szélsőséges kezdeményezés, hanem nemzeti ügy" - hangsúlyozta Fehérné Markó Kamilla, az egyesület elnöke. Az egyesület vezetői elszomorítónak tartják, hogy a város szocialista polgármestere, Balogh József horthysta és irredenta szimbólumnak bélyegezte az Országzászlót, mert ezzel a kijelentésével éppen az MSZP-s politikus sértette meg a nemzeti érzelmű emberek érzékenységét. (Forrás: hírTv) -------------------------------------------------------------------------------------------------- Íme, a cselekedetek megegyeznek az mszp-szdsz-fidesz-nél. Az mszp ellenzi a nemzeti lobogót, s száműzné azt, s az szdsz és fidesz köztársasági elnöke, keselyű lászló is száműzte a nemzeti zászlót. Íme, szavakban nemzeti, tettekben liberális egy újabb bizonyítéka a fideszre nézve. Szebb jövőt! Szkíta

2006.02.20. 22:41

Közlemény   A Politika című belgrádi napilap hétfői számában Milorad Mirčić, a Szerb Radikális Párt képviselőcsoportjának elnöke - aki egyben a szerbiai parlament nemzetbiztonsági bizottságának is elnöke - kijelentette, hogy információi vannak arról, miszerint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) az amerikai titkosszolgálat, a CIA ellenőrzése alatt álló, egy magyar nyugalmazott katonatiszt által vezetett félkatonai természetű szervezet, amely kiképzőtáborokat működtet. A Szerb Radikális Párt vezetője egyben tagadta a sajtó azon hazug állítását, amelyet egyébként már mi is többször cáfoltunk, hogy bármiféle kapcsolat lenne a Szerb Radikális Párt és a HVIM között. Mindehhez Aleksandar Vučić, a párt főtitkára hozzáfűzte, hogy a HVIM-ről, mint "revizionista szervezetről" csak a legrosszabbakat tudja elmondani. A Szerb Radikális Párt vezetői által velünk kapcsolatban elhangzott vádak legalább olyan képtelenségek, mint az úgynevezett szerbiai demokratikus erők, illetve a hozzájuk köthető sajtótermékek által egy héten át harsogott hazugság, miszerint a HVIM együttműködik a Szerb Radikális Párttal. A történtek tanulsága számunkra csupán az, hogy a szerbiai és vajdasági pártok - mivel megsemmisíteni eddig nem tudtak minket - rossz lelkiismeretük által vezérelve egy olyan ifjúsági szervezetet kívánnak hétről-hétre a legképtelenebb vádakkal befeketíteni, amelynek - velük szemben - semmi köze nem volt és nem is lehetett a kilencvenes évek vérzivataros, sötét időszakához. Már csak azért sem, mert a HVIM 2001-ben alakult.   2006. február 15.   A HVIM elnöksége

[Friss hozzászólások] [417-398] [397-378] [377-358] [357-338] [337-318] [317-298] [297-278] [277-258] [257-238] [237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]